Amikor végre megcsókolta, a férfi félénksége mosolyra késztette a lányt, mielőtt lehunyta a szemét.
A vonzalom nem oldotta meg egyszerre mindazt, amit magukban hordoztak.
Egyik délután, miközben egy kerítést javított, Mateo bevallotta, hogy néha elfelejti apja hangját.
– Emlékszem a kalapjára, de arra nem, hogyan ejtette ki a nevemet.
Fabian otthagyta a szerszámokat.
– Megkérdezhetjük anyukádat, hogy mit mondott.
– Nem zavar téged?
-Nem.
Mateo elmozdított egy követ a csizmájával.
– Nagyon szeretek itt élni.
A bűntudat az egész arcára rá volt írva.
Fabian a kerítésnek támasztotta a karját.
– Nekem is nehéz volt újra boldognak lenni.
– Azt hitted, Rocío dühös lesz?
Nyelt egyet.
– Sok mindenen gondolkodtam.
A ház felé nézett, ahol Elena éppen a ruhákat teregette.
– Azt tanulom, hogy az emlékezés rájuk nem jelenti azt, hogy állandóan szenvednünk kell.
Amikor beköszöntött az ősz, Fabián benyitott a lánya szobájába.
Elena mellette maradt.
Volt egy kis ruha, könyvek, egy sárga szalag és egy fa ló a polcon.
Fabian óvatosan vette át.
– Ez tényleg úgy nézett ki, mint egy ló – mormolta.
Elena elmosolyodott, sírt.
Lassan takarítottak. Néhány dolgot elpakoltak, másokat kint hagytak a szabadban.
Fabián egy íróasztalt tett az ablak mellé, hogy Mateo délutánonként gyakorolhassa a betűit.
Mielőtt behívta volna, egy pillanatra leült a földre.
Elena nem sürgette.
Később a fiú megnézte a polcon lévő lovat.
– Ott maradhat?
Fábián bólintott.
-Szeretném.
Novemberben megkérte Elenának a kezét.
Nem ajánlott neki védelmet, és nem beszélt mindarról, amit érte tett.
– Szeretném megosztani veled az életemet.
Könnyes szemekkel nézett rá.
– Mateo továbbra is az apjáról fog beszélni.
– Remélem is.
– És lesznek napok, amikor nagyon hiányozni fognak a szeretteid.
Fabian végigsimított az ujjain.
– Lesznek még ilyen napok.
Elena a homlokát az övéhez támasztotta.
– Akkor igen.
Télen házasodtak össze, a szomszédok összegyűltek a házban.
Alicia segített az étel elkészítésében. Mateo olyan komolysággal figyelte a karikákat, hogy a pap megnevettette.
Az esküvő után áttették az ágyukat a kis házból Rocío régi szobájába.
A fa ló a polcon maradt.
Elhozták Simon kis portréját is.
Azon az estén, amikor a vendégek elmentek, Mateo megjelent a konyhaajtóban.
– Jó éjszakát, apa.
Fabian egy csészét tartott a két keze között.
A fiú már rohant is a szobájába.
Elena elvette tőle a csészét, mielőtt a férfi kiöntötte volna a kávét.
Aztán megölelte.
Fabian a vállának dőlve sírt, anélkül, hogy megpróbált volna bocsánatot kérni.
1889 elején újabb havazás történt.
Elena kinyitotta Simon régi jegyzetfüzetét, és megtalálta az utazás lapjait: egy pajta, egy darab kenyér, egy éjszaka egy kovácsműhely teteje alatt.
Az utolsó bejegyzés alatt ezt írta:
„1888. március. Fabián Ortega tanyája. Három fogást kínált nekünk.”
Egy pillanatig gondolkodott, majd hozzátette:
„Senkit sem kellett kihagyni.”
Mateo az asztaltól megkérdezte, hogy kész van-e már a vacsora.
Fabian elrendezte a székeket, miközben a szél zörgött az ablakokon.
Elena becsukta a jegyzetfüzetét és közelebb lépett.
Elég élelem volt, tűzifa a tűz mellett, és néhány kisebb csizma száradt az ajtó közelében.
Mateo ugyanolyan komolysággal nézett Fabiánra, mint azon a napon, amikor megismerték.
– Nagyszerű, hogy kinyitotta, amikor hívtam.
Fabian Elenára nézett.
Aztán odanyújtotta a kenyeret a fiának.
– Igen – felelte –, ez nagyszerű.
