„Adj nekem egy gyereket, és mindez a tiéd lesz” – suttogta a férfi, aki készen állt mindent feláldozni a szerelemért.
– Adj nekem egy fiút, és minden, amit látsz, a tiéd lesz.
Consuelo Navarro továbbment, a mángoldos kosárral a csípőjén.
Nem kiáltott, és nem ejtette le a zöldségeket. Alig fordult Don Leandro Valdés felé, aki a kerítésnél állt, és a legelőkre, a karámokra és a tanya nagy házára mutatott.
Aztán bement a konyhába, letette a kosarat az asztalra, és azt vette észre, hogy remegnek a lábai.
1886 augusztusát írtuk, Jalisco egyik szarvasmarha-tenyésztő vidékén. Consuelo 27 éves volt, Leandro pedig 56. A hat év alatt, amíg ott dolgozott, Consuelo soha semmi másról nem beszélt vele, csak a csirkékről, a zöldségeskertről és az esőről.
Ez a javaslat mintha egy újabb darab földdé változtatta volna a testét, amit a főnöknek munkába kellett állítania.
De Consuelo nem rendelkezett olyan házzal, ahonnan nyugodtan érezhette volna magát sértve.
Volt egy szobája a konyha mögött és egy anyjától örökölt ládája.
Bent ruhákat, ollókat, egy rózsafüzért és három darab csipkét tartott, amelyek soha nem találtak kellően fontos alkalmat.
Az édesanyja két évvel korábban halt meg. Leandro felesége, Doña Beatriz, egy évvel előtte.
Consuelo mindkettőjükről gondoskodott.
Különösen emlékezett az utolsó beszélgetéseire Beatrizzel, aki szarvasmarhákról beszélt, miközben ő kibontotta a haját.
– Nézd a teheneket, amelyek jól gondoskodnak a kicsinyeikről.
Aztán elmagyarázta, melyik legelőnek van szüksége pihenésre, és miért nem szabad soha a legjobb tenyészállatokat eladni egy probléma megoldása érdekében.
Consuelo úgy hitte, hogy a beteg asszony csak azért beszél, hogy elterelje a figyelmét.
Most ezek a szavak visszatértek, anélkül, hogy tudta volna, miért.
Három napig kerülte Leandrót. Hajnalhasadás előtt kiment a gyümölcsösbe, és a tyúkól mögé tért vissza.
Nem üldözte.
A negyedik napon a kútnál találta meg.
– Amit mondtam, az felháborító volt.
Consuelo megfeszítette a vödör kötelét.
– Nem akarod már elmondani?
Leandronak eltartott egy ideig, mire válaszolt.
– Rosszul mondtam.
– Szóval még mindig akarja.
Levette a kalapját.
– Megtagadhatod.
Consuelo a kis szobája felé nézett.
Leandro követte a tekintetét, és megértett valamit, amire nem számított.
– Nem veszíted el sem az állásodat, sem a fedelet a fejed felett.
Bólintott, bár időre lesz szüksége, hogy elhiggye.
Azon a reggelen Isidrót egy kerítésen ülve találta.
Tizenegy éves volt, és már három éve élt a tanyán. Egy öszvérhajcsár találta rá egyedül sétálni, miután a nagymamája meghalt. Leandro megengedte neki, hogy maradjon, de senki sem gondolt rá igazán, hogy hol.
A fészerben aludt.
Tudta, hogyan kell szétválasztani a borjakat, felismerni az egyes teheneket, és hogyan kell kinyitni a kaput anélkül, hogy megijesztené a mögötte várakozó állatot.
Senki sem tanította meg olvasni.
– Reggeliztél már? – kérdezte Consuelo.
-Igen.
-Hogy?
A fiú habozott.
-Kávéház.
Tortillával, babbal és egy tojással tért vissza.
Isidro a keresztlécen ülve evett, ügyelve arra, hogy semmi ne essen le.
Consuelo a közelben maradt.
Azon a napon nem látott megoldást az életére magában. Egy éhes gyereket látott.
Októberben végre megkérdezte Leandrótól, hogy miért akar gyereket.
A konyhában voltak. Elment vizet venni.
– Hogy örököse legyen.
– Értem én.
Leandro letette a poharat.
– Ígéretet tettem Beatriznek.
Először ült le ahhoz az asztalhoz, és Ramónról, az öccséről beszélt.
Évekkel ezelőtt, miközben Leandro egy hónapokig ágyhoz kötött betegségben szenvedett, Ramón vezette a farmot. Eladta 12 legjobb tehenét, és kilakoltatott 3 családot, mert szerinte túl sok száj volt ahhoz, hogy a birtokból éljenek.
Beatriz szembeszállt vele. Leandro hallgatta a szobájából érkező vitákat, képtelen volt felkelni.
– Mielőtt meghalt, arra kért, hogy soha ne hagyjam ezt a kezedben.
Consuelo a terasz felé nézett.
– Cseréld ki a papírjaidat.
Leandro elmagyarázta, hogy létezik egy régi végrendelet, amely Ramónnak kedvezett. A család ügyeit intéző férfi mesélt neki a vitákról, kihívásokról és az évekig tartó pereskedésről.
Minél többet kérdezősködött Leandro, annál inkább meggyőződött arról, hogy csak egy saját vér szerinti fia akadályozhatja meg testvére érkezését.
– És mi van, ha a gyerek nem jön?
Leandro két keze között tartotta a poharat.
– Majd eljön.
Consuelo úgy érezte, hogy ez a bizonyosság többet nyom a latba, mint maga az ajánlat.
Ramón két héttel később megjelent.
48 éves volt, kifogástalan csizmát viselt, és olyan barátságosan üdvözölte az embereket, hogy nehéz volt megmagyarázni, miért fagyos a szobája a jelenlétével.
Consuelót a nappaliban találta takarítani.
– Azt mondják, a bátyám terveket sző.
Folytatta a munkát.
– Meg kell kérdezned tőle.
Ramón elmosolyodott.
– Fél életemet erre a helyre vártam.
A mennyezetre, a bútorokra, a teraszajtóra nézett.
– Amikor idejövök, változások lesznek.
Consuelo otthagyta a rongyot.
— Sokan laknak itt.
-Pontosan.
Elég közel ment ahhoz, hogy lehalkítsa a hangját.
– Ne tévesszen meg az, amit egy ijedt férfi ígér.
Azon az éjszakán Consuelo nem a földre gondolt. Isidrora gondolt, aki a takaróját cipelte, a munkásokra, akik összepakolták kevés holmijukat, és magára a ládájával az út szélén.
Hajnalban Leandrot kereste.
– Elfogadnám a házasságot, de nem akarom senki titkává tenni.
Bólintott.
