– És ha nem lesznek gyerekeink, akkor sem fog engem hibáztatni.
Leandro meglepetten nézett rá.
– Miért kellene megtennem?
– Mert szinte mindig a nőt hibáztatják.
Lesütötte a szemét.
-Én nem fogom megtenni.
Consuelo többet kért: továbbra is ismerni a számlákat és részt venni a döntésekben.
Leandro egyetértett.
Novemberben házasodtak össze, miután elintézték a szükséges dokumentumokat, egy dombon álló kápolnában.
Consuelo anyja egyik csipkés hajdíszét viselte.
Fentről látta a családok háztetőit, a veteményeskertet és az állatállomány sötét foltjait. Félelem fogta el. Ugyanakkor olyan felelősséget is érzett, amire a saját esküvőjén nem számított.
A város gyorsan eldöntötte, hogy ki ő.
Önző. Számolgató. Egy lány, aki hat évet várt arra, hogy egy gazdag férfival legyen.
A piacon egy nő, aki korábban üdvözölte, hátat fordított neki.
Consuelo megvette a magokat, és visszatért a tanyára.
Hétfőn még a kakasok kukorékolása előtt dolgoztam.
Apránként a pár váratlan módon talált egyfajta társaságra.
Leandro csendben volt. Consuelo is.
Éjszaka a kukorica áráról, egy törött kerítésről vagy a bolt számlájáról beszélgettek. A nő felfedezte a duplikált tételeket. A férfi sértődés nélkül elfogadta a hibát, és elkezdte mutogatni neki a többi papírt is.
Consuelo olyan legelőket fedezett fel, amelyeket korábban soha nem látogatott.
Szerette a problémákat megoldani. Szerette, ha valaki kérdéssel fordult hozzá, és várta a válaszát.
Ez boldoggá tette, olyan módon, amit nehezen tudott megmagyarázni.
Egyik este Leandro egy narancsot hagyott a tányérja mellett, amit a faluból hozott.
– Ők voltak az utolsók.
Kettéosztotta, és a felét a kezébe vette.
Nem szóltak egymáshoz semmit.
Ez volt az első gesztus közöttük, ami látszólag semmilyen megállapodás részének nem tűnt.
Májusban érkezett egy szarvasmarha-felvásárló.
Consuelo a bejáratnál üdvözölte.
– Azért jöttem, hogy megnézzem a Don Ramónnal félretett telket.
Nem nyitotta ki az ajtót.
A vevő elmagyarázta, hogy Ramón előleget fogadott el az állatokért, amelyeket később fog leszállítani.
Úgy beszélt a ranchról, mintha már eleve az övé lenne.
Amikor Consuelo elmondta Leandrónak, annyira megszorította egy szék támláját, hogy a fa nyikorgott.
Aztán elkezdte elveszíteni az álmosságát.
Elutazott a faluba, fizetett a konzultációkért, majd új figyelmeztetésekkel tért vissza. Borjakat adott el előre, hogy fedezze a költségeket, és felhagyott azokkal az ügyekkel, amelyeket korábban személyesen vizsgált meg.
Ő is elkezdte számolni a hónapokat.
Soha nem kérdeztem közvetlenül Consuelótól.
De látta a számlát a szemében.
És végül ő is megtette.
Egyik reggel azt hitte, hogy terhes lehet. Órákon át dolgozott félelemmel teli reménnyel. Amikor rájött, hogy mégsem, egyszerre érzett csalódást és megkönnyebbülést.
Nem volt senkije, akivel beszélhetett volna róla.
Szeptemberben Leandro egy üveget hagyott az asztalon, amit valaki orvosságként adott el neki.
Consuelo ránézett.
—Kinek szól?
Nem válaszolt.
Félretolta az üveget.
Nem vette el.
Míg férje megoldásokat keresett, Consuelo fenntartotta a ranchot.
Tanult az idősebb cowboytól és mindenekelőtt Isidrótól, aki nyugodtan elmagyarázta, miért kell félretenni a tehenet ellés előtt, vagy ahol az út el van árasztva.
Cserébe délutánonként elkezdte tanítani neki a betűket.
Az első szó, amit a gyerek felismert, a saját neve volt.
Annyiszor leírta, hogy egy egész lapot elhasznált.
Consuelo azt is felfedezte, hogy kenyeret rejteget a takaró alatt.
– Holnap itt fogsz vacsorázni – biztosította a lányt.
Isidro bólintott.
De hetekbe telt, mire abbahagyta a tartása.
A mindent megváltoztató beszélgetés egy esős estén történt.
Leandro visszatért a faluból, és nem volt hajlandó enni.
– Semmi sem működik.
Consuelo leült vele szemben.
– El kell mondanom neked valamit.
Felemelte a fejét.
– Beatrizzel húsz évig voltatok házasok.
Megkeményedett az arca.
– Hagyd ki őt ebből.
– Most már majdnem egy éve csináljuk.
Leandro olyan gyorsan felpattant, hogy felborította a széket.
– Egyszerűen csak úgy van!
Consuelo megdöbbent, de ülve maradt.
Megvárta, amíg a férfi leengedi a feléje emelt kezét.
– Hallottam, hogy Beatrizről beszéltek a piacon.
Remegett a hangja.
– És te is.
Leandro a felborult székre nézett.
– Nem tudjuk, miért nem voltak gyerekeik.
Consuelo lassan lélegzett.
– Mi sem tudjuk, miért nincsenek nálunk.
Megállt a mozgásban.
– De soha nem gondolt arra, hogy a nehézség akár az övé is lehet.
Az eső betöltötte a csendet.
Leandro lassan leült a padra.
Nem tudhatták biztosan. Azonban most először értette meg, mennyi mindent vett magától értetődőnek, és mennyi fájdalmat okozott másoknak.
– Soha nem védtem meg – mormolta.
Consuelo kiegyenesítette a széket.
Eltakarta az arcát.
– És én is ugyanezt tettem veled, miután megígértem, hogy nem fogom.
Nem vigasztalta meg azonnal.
Hallania kellett, amit az előbb bevallottam.
Aztán megkérdezte tőle, hogy pontosan mit rendelt Beatriz.
Leandro megismételte utolsó szavait.
– Hogy a tanya soha nem marad Ramón kezében.
– Kért tőle gyereket?
Kinyitotta a száját, és egy darabig várt a válasszal.
-Nem.
Consuelo az ablak felé nézett.
A fészer az udvar másik oldalán volt.
– Akkor ne várj olyanra, aki még nem létezik.
Leandro követte a tekintetét.
– Isidro már itt van.
Elutasította az ötletet.
A családnévről beszélt, a vérségi kötelékekről, arról, hogy mit fognak mondani az emberek. Consuelo addig hallgatta, amíg ki nem fogytak az újabb érvei.
