– A bátyjának folyik a vére, és már árulja a teheneit.

Utána már nem erősködött.

De átköltöztette Isidrót a ház egyik szobájába.

Amikor a gyerek megkérdezte, meddig maradhat, így válaszolt:

– Az a szoba a tiéd.

Leandro nem ellentmondott neki.

A következő hetekben olyan dolgokat látott, amik addig mindig anélkül történtek, hogy odafigyelt volna rájuk.

Látta, ahogy Isidro észreveszi, hogy egy tehén nyugtalan, és figyelmezteti a cowboyt, mielőtt a szülés bonyolulttá válna. Látta, ahogy a cowboy visszaad néhány érmét, amit a karám közelében talált.

Azt is a levélfüzet tetején alva találta.

Leandro levette a gyertyát, mielőtt kiégett volna.

Másnap reggel megkérte a fiút, hogy kísérje el a legelőre.

Állatokról kezdtek beszélgetni, mert ez volt az a nyelv, amit mindketten ismertek.

Aztán a nagymamájukról beszélgettek.

Leandro sürgetés nélkül hallgatta végig.

Egy nap Isidro megkérdezte:

– Ha mindent megtanulok, el kell mennem?

Leandro megállította a lovat.

Olyan sokáig várt a válasszal, hogy a fiú lesütötte a szemét.

-Nem.

Visszatérve Consuelót kereste.

– Beszélnünk kell valaki mással azokról a papírokról.

Megérkezett az új ügyvéd a városból.

Átnézte a dokumentumokat, érdeklődött az ingatlanok felől, és elkülönítette Ramón fenyegetéseit attól, amiről ténylegesen lehetne beszélni. Nem ígérte, hogy senki sem fog kártérítési igényt benyújtani, de elmagyarázta azokat a lehetőségeket, amelyeket a volt tanácsadó soha nem volt hajlandó megvizsgálni.

Később kiderült, hogy a férfi Ramón üzletét is intézte.

Leandro szégyellte magát, amikor rájött, mennyire hagyta, hogy a félelme döntsön helyette.

Az előkészületek időbe teltek. Isidro egyszerű magyarázatokat kapott, és kérdéseket is feltehett. Figyelembe vették a védelmét, a tanulmányait és a jövőjét, valamint Consuelo biztonságát.

Azt kérte, hogy a ranchot akkor szállítsák ki a gyereknek, amikor készen áll.

„És mi van azzal, amit ígértem?” – kérdezte Leandro.

Consuelo a szemébe nézett.

–Olyan otthont szeretnék, ami nem attól függ, hogy gyereket szül-e neki.

Megfogta a kezét.

– Már az elején fel kellett volna ajánlanom neked.

A nyilvános bemutatóra az éves szarvasmarha-találkozó és szemlenap keretében került sor.

Voltak munkások, szomszédok és vásárlók. Ramón, mint mindig, megérkezett, és integetett a lováról.

Leandro odahívta Isidrót az asztalhoz, ahol a könyvelést vezették.

Átadta neki a tanyakönyvet.

– Ma segíteni fogsz nekem az állatok regisztrálásában.

A fiú óvatosan nyitotta ki.

Ramón abbahagyta a mosolygást.

Leandro ezután mindenki előtt elmagyarázta, hogy Isidro a családja része, és hogy a birtok jövőjét saját magára és Consuelóra gondolva rendezte el.

— A dokumentumok adott esetben megtekinthetők.

Ramón átkelt az udvaron.

– Harminc éve várok.

Leandro nem nézett félre.

-Tudom.

– El tudtam menni.

– Akarhattad volna ezt a helyet anélkül is, hogy megvártad volna a halálomat.

Ramón mozdulatlan maradt.

A gyerekre nézett, Consuelóra és a férfiakra, akik a kerítés mögül hallgatóztak.

– Meg fogok küzdeni ellene.

Leandro bólintott.

– De nem fogsz többé alkudozni arról, ami még mindig az enyém.

Elkezdődtek a viták. Ahogy a pletykák is.

Nem egy karámban tartott beszéddel oldották meg őket, hanem dokumentumok, megjelenések és egy olyan adminisztráció révén, amelyet Leandro évekig nyíltan gyakorolt.

Consuelo soha többé nem számolta a hónapokat.

Nem voltak biológiai gyermekei.

De egy reggel Isidro megbetegedett, és felhívta a szobájából.

-Anya.

A szó egy álomban hangzott el.

Consuelo mellette maradt, és cserélgette a homlokán lévő kendőt. Nem ismételte meg neki, amikor felébredt, és nem is kérte meg, hogy mondja el újra.

Hetekkel később, saját szabad akaratából tette.

Leandro lassabban tanult.

Megtanulta előbb kérdezősködni a leckékről, mint a marhák. Megtanulta ölelni anélkül, hogy sietve tapsolna, hogy elrejtse. Megtanulta, hogy büszke rá.

Elég sokáig élt ahhoz, hogy lássa, ahogy Isidro olyan fiatalemberré válik, aki képes Consuelo mellett boldogulni.

Amikor meghalt, úgy gyászolták, mint egy olyan embert, aki hibákat követett el, és azon dolgozott, hogy helyrehozza azokat.

A tanya egységes maradt.

A kiutasított családok közül kettő visszatért. A harmadikat évekkel később megtalálták, és segítséget kaptak ahhoz, hogy ott telepedjenek le, ahol már felépítették az életüket.

Consuelo vezette a könyvelést és a helyét a házban.

Egyik délután egy szomszéd megjegyezte, hogy ostobaság volt egy olyan tanya miatt összeházasodni, ami végül valaki más nevére került.

Isidro az ajtóból hallotta.

Nem vitatkozott.

Belépett, az asztalra tette a magokat, amiket Consuelo kért tőle, és megcsókolta a homlokát.

– Anya, holnap együtt megyünk a kertbe?

A szomszéd hallgatott.

Évekkel később Consuelo kinyitotta anyja ládáját, hogy megkeresse az esküvői csipkét.

Bent tartotta az első lapot is, ahová Isidro felírta a nevét.

Lesimította a térdére.

Még mindig emlékezett arra a reggelre, amikor Leandro felajánlotta neki az összes földet egy fiúért cserébe.

Mosolygott, amikor lépteket hallott a folyosón.

Isidro kislánya kezét fogva lépett be.

– Menj a nagymamádhoz.

A lány odaszaladt hozzá, Consuelo pedig félretette a papírokat, hogy üdvözölje.

A csomagtartó nyitva maradt.

Már nem tartalmazta mindazt, ami a világon volt.