Egy sziklán hagyták 40 fokos hőségben; a megmentője még a lakbért sem tudta megfizetni.
Beatriz Castañeda huszonkilenc éves volt, négy hónapnyi hátralékkal és beteg lányával, amikor az út szélén rátalált az idős asszonyra.
1886 októberi délutánján egy oaxacai völgyben tették ki a dolgukat. A nap perzselte a kiszáradt földet, és por szállt a bokájáig. Beatriz egy levelekbe csomagolt sajtokkal megrakott kocsit tolt, és azt számolgatta, mennyit kell eladnia, hogy kifizethesse az orvost.
Az asszony egy kövön ült.
A lábánál egy fehér csomag hevert, olyan kicsi, hogy lehetetlennek tűnt egy egész életet beleférnie.
Beatriz folytatni készült.
Aztán meglátta az idős asszonyt, aki remegő kézzel próbált védekezni a nap elől.
Megállította a talicskát.
Jól vagy?
A nő lassan felemelte az arcát.
– Az unokaöcsémet várom.
– Régen elment?
– Amikor az árnyék még elérte azt a követ.
Beatriz a jelzett helyre nézett. Órák teltek el.
Vizet kínált neki a kancsójából. Az idős asszony lassan ivott, a kortyok között szünetet tartva.
„Azt mondta, szálljak ki, amíg megjavít egy kereket” – tette hozzá. „Aztán elvette az autót.”
Az út mindkét irányban üres volt.
-Hogy hívják?
– Juana Aguilar. Matías Robles özvegye.
Beatriz megfigyelte a fehér alakot.
– És hol lakik, Doña Juana?
Az idős asszony lesütötte a szemét.
– A múlt hétig volt egy házam.
A sajtok melegedtek. A lánya várta. Minden perc egy elvesztegetett üzletet jelentett.
Beatriz vett egy mély lélegzetet, elrendezte a kosarakat, és a talicskára mutatott.
– Gyerünk, keressünk egy árnyékot!
– Nem ismersz engem.
– Ott kezdhetjük.
Elsétáltak egy fazekas házához, ahol Beatriz elintézte, hogy egy szállítókocsival bevigyék őket a városba. Két sajttal fizetett.
Érkezéskor a szomszédját Esperanza ágya mellett ülve találta.
A kislány ötéves volt, és kissé nyitott szájjal aludt.
– Az orvos már megjött – mondta a szomszéd. – Ezeket az utasításokat hagyta önnek. Holnap visszajön.
Beatriz megcsókolta a homlokát, és megkönnyebbülten tapasztalta, hogy már kevésbé forró.
Aztán begyújtotta a kályhát.
Egy nedves falú bérelt szoba volt az otthona, amelynek teraszán alig fért el egy mosdó és egy asztal. Amióta két évvel korábban megözvegyült, délelőttönként sajtot árult, délutánonként pedig ruhákat most.
Azon az estén három tányérra osztotta a levest.
Juana fel sem nézett, és evett.
– Két napja nem ettem semmi forrót.
Beatriz nem talált hasznos választ.
Hozott neki egy tortillát.
Amikor Esperanza felébredt, a látogatóra nézett.
– Ő az anyád?
– Nem, lányom. Doña Juana vagyok. Ő ma éjjel nálunk marad.
A lány egy pillanatig gondolkodott.
– Akkor kölcsönadtuk neki a jó párnát.
Juana addig szorongatta a kanalat, amíg kifehéredtek az ujjpercei.
Később, miközben Beatriz egy priccset készített elő, az idős asszony kioldotta a batyut.
Nem voltak ékszerek vagy érmék.
Három jegyzetfüzet, néhány gyapjúminta és apró, gondosan lezárt papírcsomagok voltak benne.
Beatriz közeledett.
A gombolyagoknak mély színeik voltak: kék, sárga, sötétvörös.
– Te csináltad ezt?
– A férjemmel negyven évig volt egy festőműhelyünk.
Juana kinyitott egy jegyzetfüzetet. A lapokon rajzok, számítások, megfigyelések és a bejegyzések mellé apró cérnák voltak ragasztva.
– Amikor Matías meghalt, az unokaöcsém kezdte el vezetni az üzletet. Eladta a kádakat, a hangszereket, majd a házat is.
– Hogy tehette?
Juana végighúzta az ujját egy lap szélén.
– Felhatalmazást adtam neki egy adósság rendezésére. Biztosított róla, hogy továbbra is ott lakhatok. Amikor megjelentek a vevők, rájöttem, mit írtam alá.
Nem sírt.
A hangjában olyan fáradtság csengett, mint aki már elismételte az igazságot anélkül, hogy bárki is meghallgatta volna.
„Nem találta meg ezeket a jegyzetfüzeteket” – tette hozzá. „Elrejtettem őket az alsószoknyámban.”
Beatriz megérintett egy piros gombolyagot.
– Úgy tűnik, még mindig van fény.
Juana most először mosolygott.
– Ezt mondta Mátyás.
Az idős asszony maradt.
Az első néhány napban pihent, visszanyerte az étvágyát, és társaságot tartott Esperanzának, amíg Beatriz dolgozott. Az orvos továbbra is látogatta a lányt, akinek az állapota lassan javult.
Egyik reggel Juana Beatrizt éppen pénzérméket számolgatva találta.
Megvárta, míg vége lesz.
– Szeretnél megtanulni festeni?
Beatriz a kötényén lévő tejfoltokra nézett.
– Soha semmi mást nem csináltam, csak sajtot ettem és mostam.
– Tehát tudod, hogyan kell várni, mérni és felismerni, ha valami megváltozik. Elkezdhetjük.
Az első órán semmi különös nem volt.
Juana megtanította neki, hogyan vizsgálja meg a gyapjút vásárlás előtt, hogyan válassza szét a mintákat, és hogyan jegyezze fel az egyes vizsgálatokat. Kis mennyiségű anyagot szereztek be, és kölcsönzött edényeket használtak.
Beatriz folytatta a sajtok árusítását.
Délutánonként tanult.
Rájött, hogy ugyanaz a szín változhat a rosttól, a víztől vagy a kezeléstől függően. Juana nem hagyta, hogy bárki minden hibát „balszerencsének” nevezzen.
– Ha leírod, meg fogjuk érteni.
Egyik délután Beatriz túlmelegített egy játékot, és tönkretette a gyapjút.
Leült a terasz padlójára.
Az az anyag több napnyi pénzbe került.
– Nem engedhetem meg magamnak, hogy így tanuljak.
Juana leült mellé.
Nem mondta meg neki, hogy a pénz nem számít.
– Holnap egy kisebb tesztet fogunk csinálni.
– És mi van, ha az sem sikerül?
– Ki kell derítenünk, miért.
