Beatriz megtörölte az arcát a kötényével.

– Úgy beszél, mintha mindig lenne idő.

Az idős asszony hallgatott.

Aztán elővette a harmadik jegyzetfüzetet, és megmutatta neki a firkákkal teli oldalt.

–Ez egy egész hétnyi elvesztegetett munka volt. Matías fel akart mondani. Azt mondtam neki, hogy várjon hétfőig.

– És mi történt hétfőn?

– Semmi csodálatos. De kedden megértettük a hibát.

Beatriz rövid, fáradt nevetést hallatott.

Újra felkelt.

A fenyegetés három héttel később érkezett.

Don Severiano, a szoba tulajdonosa, egy hordár kíséretében jelent meg.

– Négy hónap, Beatriz. Huszonnégy peso. Szombaton szükségem van a helyre.

Hat éves volt.

Néhány napot kért.

Juanára nézett.

–Biztosan megvan benned minden, ami ahhoz kell, hogy idegeneket vegyél fel.

Beatriz az ajtó előtt állt.

– Az adósság nálam van. Beszélj hozzám.

Severiano otthagyta a cetlit az asztalon.

Azon az estén Beatriz nem tudott vacsorázni.

Esperanza aludt. Juana a jegyzetfüzete előtt maradt.

Végül félretett egyet, és elővett egy piros mintát, két lap közé hajtogatva.

– Holnap elmegy Doña Pilar Montaño műhelyébe.

Beatriz ismerte a nevet. Pilar textileket adott el kereskedőknek Oaxacában és Pueblában. Volt egy háza folyosókkal, alkalmazottakkal és egy ajtóval, ahol Beatriz soha nem kopogott.

– Mit mondjak neki?

—Juana Aguilar küldte. És még mindig tudjuk, hogyan kell pirosra csinálni.

– Azt akarod, hogy eladjam a jegyzetfüzeteket?

Az idős asszony a kezével takarta el őket.

– Nem. Azt szeretném, ha felajánlaná a munkánkat.

Másnap reggel Beatriz majdnem egy órát várt Pilar udvarában.

Magával hozta a régi mintát és számos friss tesztet.

Amikor a boltos kijött, türelmetlennek tűnt.

-Mondd el.

Beatriz kiejtette Juana nevét.

Pilar arckifejezése megváltozott.

– Az nem lehet.

– Velem lakik.

Pilar vette a mintát.

– Az unokaöccse azt mondta, hogy meghalt. Azért jött, hogy felajánlja nekem a műhelyből származó szerszámokat.

Beatriz érezte, hogy fázik a keze.

Pilar széket kért.

Aztán megvizsgálta a friss gombolyagokat, kérdéseket tett fel, és meghallgatta Beatriz hiányos válaszait.

– Mióta tanulsz?

– Kicsi. Ezért nem fogok olyasmit ígérni, amit még nem tudok, hogyan kell csinálni. De Doña Juana felügyeli az összes meccset.

A boltos figyelmesen nézte.

Még aznap délután megállapodtak egy látogatásban.

Pilar a terasz mellett ülve találta Juanát, de mielőtt megszólalt volna, megállt.

– Azt mondták, hogy elvesztettük őt.

Az idős asszony azonnal megértette.

Lehunyta a szemét.

Pilar lehajolt és megölelte.

Néhány másodpercre Juana már nem úgy nézett ki, mint egy derűs tanárnő. Úgy nézett ki, mint egy sebzett nő, akit kimerülten kellett bizonyítania, hogy még mindig ott van.

Aztán magához tért.

Megbeszélték az anyagokat, a megrendeléseket és a határidőket.

Pilar rendelt egy kis adagot, és előre kifizette az ár egy részét. A feltételeket leírták és felolvasták. A jegyzetfüzetek továbbra is Juanát illették; a megállapodás festett gyapjúra vonatkozott.

Az előlegből és a megtakarításaiból Beatriz ki tudta fizetni a sürgős kiadásokat és ki tudta tárgyalni a bérleti díj fennmaradó részét.

Azon a délutánon sem menekült a szegénységből.

Olyasmit kapott, amire a legsürgősebben szüksége volt: időt.

Az első rendelés két nap késéssel érkezett meg.

Egy részét meg kellett ismételni.

Pilar levonta a késedelem miatt megállapodott összeget, de elfogadta a minőséget, és újra vásárolt.

Beatriz gondosan könyvelte a vagyonát. Juana megkapta a részét, és maga döntötte el, hogyan költi el. Az idős asszony cipőt, kendőt és édességet vett Esperanzának.

Egyik este néhány érmét hagyott az asztalon.

— A háztartási költségekre.

Beatriz tiltakozni akart.

Juana felvonta a szemöldökét.

„Otthont ajánlott nekem, lányom. Ne vedd el tőlem az adományozás örömét.”

Hónapokkal később kibéreltek egy száraz házat nagyobb terasszal.

Volt egy fügefa a hátsó részben, és hely a munkakonténerek felállítására. Ezek választották el a festőterületet a konyhától és attól a helytől, ahol Esperanza játszott.

Pilar kölcsönadott nekik néhány hangszert, amelyek árát a megrendelésekkel együtt fizették ki.

A kislány jobban kezdett aludni.

Beatriz is.

Azokon a délutánokon fedezett fel valamit, amit Juana soha nem magyarázott meg.

Két különböző betű jelent meg a füzetekben.

Az egyik nagy és lejtős volt. A másik kicsi és szilárd.

– Ezek a te jegyzeteid?

Juana bólintott.

Beatriz lapozott pár oldalt.

– De itt van szinte az összes javítás.

Az idős asszony a fügefára nézett.

– Matías foglalkozott a vásárlókkal. Én inkább a műhelyben dolgoztam.

– Mindig arról beszél, amit tud.

Juana szomorúan elmosolyodott.

– Így szoktunk hozzá.

Beatriz becsukta a jegyzetfüzetet.

A következő héten rendelt egy táblát.

Amikor a bejárat fölé helyezték, Juana sokáig alatta maradt.

AGUILAR ÉS CASTAÑEDA FESTÉKMŰHELY.

– A vezetéknevemet írta előre.

– Sokkal előbb kezdted, mint én.

Az idős asszony befogta a száját.

Hope megfogta a kezét.

– Nem tetszik, nagymama?

Ez volt az első alkalom, hogy így szólította.

Juana nehezen hajolt le, hogy megölelje.

-Nagyon tetszik.

Egy évvel az úton történt találkozás után megérkezett Damian, az unokaöccs.

Jobban öltözködött, mint ahogy a pénzügyei engedték volna. A háztartási pénz elveszett az adósságok és a csődbe ment vállalkozások miatt. Hallott a piaci műhelyről.

Kopogás nélkül jött be.

Juana a fügefa alatt vizsgálgatta a mintákat.

– Nagynéni. Végre megtaláltam.