Beatriz kiment a teraszra.

Felismerte a férfit arról, ahogyan Juana mozdulatlanul tartotta a kezét.

Damian aggodalmakról, keresésekről és egy számára előkészített szobáról beszélt.

Aztán a fonalgombolyagokra és a jegyzetfüzetekre nézett.

– Mindez a nagybátyám műhelyéhez tartozott.

Juana felemelte a fejét.

– Ez volt a műhelyem is.

Türelmetlenül mosolygott.

– Nem fogunk vitatkozni. Gyere velem, és elvisszük a holmidat.

Beatriz közeledett, de Juana gyengéden intett.

Saját magának akart felelni.

– Miért mondtad Pilarnak, hogy meghaltam?

A mosoly eltűnt.

– Félreértett engem.

– És azt is félreértettem, amikor az út szélén hagytál?

Damian az ajtó felé nézett.

Egy tanonc és a szomszéd abbahagyták a beszélgetést, amikor meghallották a hangokat.

– El sem tudod képzelni, milyen nehéz volt megtartani őt.

Juana a kezét az asztalra tette.

–Mondhattad volna, hogy segítségre van szükséged. Kidolgozhattál volna velem egy megoldást. Úgy döntöttél, hogy eladod a házamat, és kint hagysz a hidegben.

Nyúlt egy jegyzetfüzetért.

Beatriz kihúzta, mielőtt hozzáért volna.

– Nem adott neki engedélyt.

Damian a nagynénjéhez fordult.

– Jobban szereti az idegeneket.

Juana Beatrizre nézett, majd Esperanzára, aki a konyha ajtajában állt.

– Jobban szeretek ott maradni, ahol én dönthetek.

Damian azzal fenyegetőzött, hogy igényt tart a jegyzetfüzetek tulajdonjogára.

Juana kinyitott egy mappát.

Pilar segített nekik közjegyzőhöz fordulni. Ott megtalálták a holmijuk leltárát, a műhelymegállapodást, és annak bizonyítékát, hogy senki sem tárgyalhat a nevükben.

Azt is kérték, hogy vizsgálják ki a ház eladását.

– Bármit is akarsz mondani azokról a papírokról, ott mondd, ahol a helye – felelte Juana. – Semmit sem viszel magaddal ide.

Damian búcsú nélkül távozott.

Aztán az öregasszony keze remegni kezdett.

Beatriz leült mellé.

– Sírni tud.

– Kiskorom óta neveltem.

-Tudom.

Juana sírt a fiúért, akire emlékezett, és a férfiért, aki aznap bejött.

Beatriz nem kérte tőle, hogy hagyja abba a szeretetét.

Mellette maradt.

A házra vonatkozó kárigénylés hónapokig tartott, és nem sikerült megtéríteniük az összes veszteségüket. A dokumentumok és a vevő vallomása azonban lehetővé tette számukra, hogy visszaszerezzenek egy összeget, amelyet Damian visszatartott.

Juana úgy döntött, hogy idős korára tartogatja.

„A műhelynek a munkájából kell fenntartania magát” – mondta. „És tudni akarom, hogy fizetni tudok a gondozásomért, amikor szükségem van rá.”

Beatriz egyetértett.

Idővel két másik műhelytől is kaptak megrendeléseket. Segítségeket fogadtak, és keddenként elkezdték tanítani a falu asszonyait.

Nem mindegyikük lett festő.

Néhányan megtanulták felismerni a jó gyapjút, kiszámolni a költségeket, vagy tisztességes árat követelni.

Juana a székéből követte az órákat. Ritkán avatkozott közbe, de minden hibát mindenki más előtt észrevett.

Egyik délután Beatriz megkérdezte tőle, miért osztotta meg a tudását.

Az idős asszony figyelte, ahogy a gombolyagok mozognak a ruhaszárító kötélen.

– Hazavittél anélkül, hogy tudtad volna, hogy adhatok neked valamit.

Beatriz lesütötte a tekintetét.

–Azon a napon majdnem tovább gyalogoltam.

– De megállt.

Évekkel később, a megnyitó évfordulóján Esperanza megterítette az asztalt a fügefa alatt. Kenyér, csokoládé és egy terítő volt rajta, amit a tanoncok a műhelyben talált gyapjúból szőttek.

Juana, aki már nagyon görnyedten állt, elfoglalta az ágy fejrészét.

Evés után a lány átnyújtott neki egy új jegyzetfüzetet.

Az első oldalon ezt írtam:

„Nagymamám, Juana tanításai.”

Az idős asszony megsimogatta a szavakat.

– Még sok mindent kell elmondanom.

Beatriz odahúzott egy széket, és leemelte a tintatartó kupakját.

– Egész délutánunk van.

Kint autók haladtak el az úton.

Bent az udvaron Juana diktálni kezdett.

Senki sem sietett otthagyni őt.