Húsz királyi orvos elvesztette minden reményét a herceg állapotát illetően, mígnem egy alázatos szolgálólány rábukkant egy méreggel átitatott öltésre…
Húsz orvos lépte át a Villaseñor birtok kapuját. Húszan távoztak teli zsebbel, ugyanazzal a kijelentéssel: a herceg nem éri meg a tél végét.
A köpőcsészéit tisztogató lány volt az egyetlen, aki megállt, hogy megnézze az inggallérját.
Azon a délutánon egy Puebla melletti templom harangjai már hat órát jeleztek, amikor Dr. Salvatierra eltette a lándzsáját.
– Elsorvadt a májad – jelentette ki. – Hívnod kell a papot.
Az ajtóban Esteban Villaseñor zsebkendőt tartott a szeméhez.
– Szegény unokatestvérem. Alig harminckét éves.
Marina Ríos, aki a mosdó mellett térdelt, furcsát vett észre: a zsebkendő teljesen szárazon került vissza a zsebébe.
A beteg férfi, Don Alonso de Villaseñor mozdulatlanul feküdt a nedves lepedők között. Három hónappal korábban hajnalban lovagolt át a földjein; most alig bírt kanalat tartani. A Spanyolországból érkezett nagyapjától örökölt címe nem biztosított számára egyetlen fájdalommentes éjszakát sem.
– Folytasd az előkészületeket – intett Salvatierra egy sötét üvegre mutatva.
Esteban bólintott.
Amikor mindketten elmentek, Marina odament, hogy kicserélje a beteg férfi törölközőjét. Alonso összerezzent, amikor megérezte az anyag tapintását a nyakához.
Óvatosan félrehúzta az ing szélét.
A kis sebek pontosan a zöld hímzés mintáját követték.
Marina ismerte ezt a színt.
Az anyja kalapdíszeket készített egy műhelyben, ahol néhány művirágnak ugyanilyen csillogása volt. Emlékezett az asztalokon lévő porra, a munkások bőrkeményedéses kezére és a gyógyszerészre, aki figyelmeztette a tulajdonost a mérgező pigmentekre.
A tulajdonos kirúgta a gyógyszerészt.
Az édesanyja két téllel később meghalt.
Marina közelebb hozta a gyertyát. A zöld cérnát, ami durva és túl vastag volt, a gallér belső oldalára fűzték, oda senki sem tenne egy hivalkodó díszt.
Nem tudtam, milyen betegsége volt a hercegnek. De az az ing irritálta a bőrét, és úgy tűnt, senki sem vette észre.
Ollót keresett.
Amikor Alonso megérezte az első vágást, kinyitotta a szemét.
– Azért jöttél, hogy végezz velem?
– Azért jöttem, hogy elvegyek tőled egy pólót.
– Francia selyemből van.
– Akkor gondoskodunk róla, hogy Franciaország túlélje a vereséget.
Hetek óta először mosolyra emlékeztető valami mozgott az ajkán.
Marina odahívta Jacintát, a házvezetőnőt. Együtt tiszta lenvászonruhába öltöztették. Ezután a lány gondosan becsavarta a felvágott inget.
„Hívnunk kell egy másik orvost” – mondta.
Jácint az ajtó felé nézett.
– Már mindenki megérkezett.
– Nem. Mindenki, akit Don Esteban választott, eljött.
Az idősebb nő abbahagyta a lepedők rendezgetését.
Néhány másodpercig csak a kandallóban pattogó tűz hangja hallatszott.
– Magyarázd el magad – suttogta.
Marina mesélt neki az anyja műhelyéről. Rámutatott a sötét üvegre is.
– Nem azt mondom, hogy ez bármit is bizonyít. Azt mondom, hogy valakinek kívülről kellene látnia.
Jacinta harminc évig szolgálta a Villaseñor családot. Újszülöttként fogadta Alonsót, és részt vett a szülei temetésén. A férfi beesett arcát nézte, akiről még mindig emlékezett, ahogy a folyosókon futkosott.
Aztán elővett egy kulcsot a zsebéből.
– A kertkapu nem ad ki hangot. Ismerek valakit, aki tud segíteni.
Dr. Mateo Aranda éjfél után érkezett meg, kopott köpenyben, és hintó nélkül, amivel jelezhetné érkezését. Évek óta gondoskodott a hacienda dolgozóiról, bár soha nem hívták meg a fő helyiségekbe.
Meghallgatta Marinát anélkül, hogy félbeszakította volna.
Megvizsgálta a beteget, ellenőrizte a sebeket, és kérte, hogy az inget és a gyógyszereket is tartsák meg.
– A megfigyelésed figyelmet érdemel – mondta neki. – De még mindig ki kell derítenünk, mi folyik itt.
Abbahagyta a korábbi előkészületeket, és utasításokat hagyott a kezelésükre vonatkozóan. Hajnalban mintákat vett, hogy egy megbízható patikus megvizsgálja azokat.
Marina az ágy mellett maradt.
Alonso miközben a ruhája ujját próbálta megfoltozni, felébredt.
-Mi a neved?
—Marina Ríos.
– Mióta dolgozol itt?
– Nyolc hónap.
Néma maradt.
Nyolc hónap. A házában élt anélkül, hogy még a nevét is tudta volna.
– Miért csinálod ezt?
Marina elvágott egy szálat a fogaival, mielőtt válaszolt volna.
– Mert még lélegzel.
A válasz egész este a fejében maradt.
Aranda két nappal később tért vissza. Arckifejezése elég volt ahhoz, hogy Jacinta becsukja az ajtót.
A patikus mérgező anyagot talált a lombikban lévő készítményben. A hímzőpigment is veszélyes volt, bár nem tudta kizárólag ennek tulajdonítani a betegséget.
„A gyógyszer a legsúlyosabb probléma” – magyarázta. „Valakinek felelnie kell a tartalmáért.”
Alonso a kis üvegre nézett.
Esteban minden reggel odalépett hozzá, és olyan gyengédséggel ölelte meg a fejét, amire a lány most már elviselhetetlenül emlékezett.
– Talán valami hiba történt – mormolta.
Az unokatestvére volt. Ugyanabban a tóban tanultak meg úszni. Gyerekkorukban Alonso hazudott, hogy megakadályozza Esteban megbüntetését egy ablak betöréséért.
Marina nem vitatkozott.
– Ezért van szükségünk bizonyítékokra.
A herceg az ablak felé fordult. A lány látta, hogy könnyes a szeme, és úgy tett, mintha a kandallóval foglalkozna.
Megegyeztek, hogy titokban tartják Aranda látogatását. Jacinta elmagyarázza, hogy a beteg többé nem tűri a látogatókat; Marina feljegyzi, hogy kik érkeztek be és mit hoztak magukkal. Az orvos diszkréten értesíti a feddhetetlenségéről ismert bírót.
A felépülés nem jött a hajnallal.
