A lámpa leesett és eltört.

Éles fájdalmat érzett a vállában, de sikerült megragadnia a támadó köpenyét, mielőtt az visszafeküdt volna az ágyba.

Az ajtó kivágódott.

A munkások Jacintával beléptek, és elrángatták Estebant. Az egyiküket szájon ütötték, mielőtt sikerült megfékezniük.

Alonso megpróbált felállni.

– Marina…

Közeledett, annyira remegett, hogy alig tudott válaszolni.

-Itt vagyok.

Ujjaival megérintette az arcát.

-Tudom.

Amikor a bíró Aranda és két végrehajtó kíséretében megérkezett, Estebant megfigyelés alatt találta, a párnája pedig még mindig a padlón feküdt.

Salvatierrát másnap reggel letartóztatták.

A szolgálattól kapott nyilatkozatok, a gyógyszerész elemzései, a hamisított számlák és az Esteban irodájában talált levelezés lehetővé tette a nyomozók számára, hogy rekonstruálják az összeesküvést. A bizonyítékok által sarokba szorítva az orvos beismerte a részvételét.

A tárgyalás hónapokig tartott. Mindkettőjüket elítélték.

Alonso nem vett részt az összes eseményen. Továbbra is szüksége volt egy sétabotra, és voltak napok, amikor a kimerültség miatt vissza kellett feküdnie az ágyba.

Azon a reggelen, amikor végre ki tudott sétálni a kertbe, Marina elkísérte anélkül, hogy karját nyújtotta volna felé, amíg a férfi meg nem kérte.

Egy ideig álldogáltak a narancsfák előtt.

„Gondolkodtam azon, amit Esteban mondott” – vallotta be. „Mindenen, amim volt, és amire soha nem néztem rá.”

Marina várt.

– Nem akarok így tovább élni.

A cselédszobák ablakait nézte.

– Akkor sok dolgod lesz.

Alonso elmosolyodott.

– Kezdem érteni.

Egy héttel később Marina beszélni akart vele.

A legjobb ruháját viselte, ami ugyanolyan volt, mint mindig, csak egy új gallérral.

– Elbúcsúzni jöttem.

Alonso letette a tollat.

– Tettem én bármit, amivel megbántottalak?

-Nem.

Marina összekulcsolta a kezét.

Elkezdődtek a pletykák. Hogy a herceg hálából közel tartja magához. Hogy hamarosan pénzt ad neki, és elküldi. Hogy egy szobalánynak tudnia kell, hol a helye.

De volt egy másik ok is, amit nehezebb bevallani.

Beleszeretett, és nem akarta élete hátralévő részét azzal tölteni, hogy minden hálát kifejező gesztust szeretetként értelmezzen.

– Szükségem van valamire, ami az enyém – mondta végül.

Alonso egy hosszú pillanatig hallgatott.

Aztán kinyitott egy fiókot, és kivett belőle néhány papírt.

– Meg akartam mutatni őket, ha készen lesznek.

Javaslat volt a birtok szövet- és ruházati cikkeinek beszerzésére, fix fizetéssel, független szállással és saját műhely létrehozására szánt idővel.

Marina lassan olvasott.

– Ez jutalom?

–Ez egy munka. Olyan szabálytalanságokat fedeztél fel, amiket az adminisztrátorom nem látott, és többet tudsz az anyagokról, mint az összes beszállítóm.

– Meg kell tanulnom könyvelni.

—A szerződésbe belefoglalhatjuk az órákat.

Felnézett.

– És bármikor lemondhatok.

-Természetesen.

Marina újraolvasta a feltételeket.

Aztán fogta a tollat, és kijavította a fizetést.

Alonso hangosan felnevetett, amitől köhögési rohamot kapott.

Megvárta, amíg befejezi, mielőtt átnyújtotta neki a papírt.

– Nem áll szándékomban kihasználni egy beteg embert – mondta. – Ezért fontos, hogy figyelmesen elolvasd.

Aláírta.

A műhely a tavasz beköszöntével nyílt meg. Marina két varrónőt és egy tanoncot vett fel. Időben fizetett, nyitva tartotta az ablakokat, és visszautasított minden olyan anyagot, amelynek eredetét nem tudta ellenőrizni.

Alonso néha délutánonként egyre kevésbé meggyőző kifogásokkal állt elő.

Egyik nap gombokra volt szüksége. Egy másik nap függönyökről akart érdeklődni. Végül minden kérés nélkül megjelent.

– Azért jöttem, hogy meghívjalak vacsorára.

Marina letette az ollót.

– Beszéljünk a műhelymunkáról?

– Hogy beszélhessek veled.

Néhány másodpercig figyelte.

– Vasárnap. És nem tervezek felszolgálni.

– Ez számomra elfogadható feltételnek tűnik.

Vacsoráztak a kertben. Addig beszélgettek, amíg a gyertyák ki nem égtek, és Jacinta megjelent még két gyertyával, nyíltan mosolyogva.

Egy évvel később Alonso megkérte Marinát a kezei között.

Nem válaszolt azonnal.

– Folytatom a munkát.

-Tudom.

– És én továbbra is elmondom, ha tévedsz.

– Én is tudom.

Marina megfogta a kezét, amely most már erős és meleg volt.

– Akkor igen.

Az esküvőjén egy könnyű vászonruhát viselt, amelyet a műhelyében készített. A mandzsetta belsejébe anyja kötényének egy kis darabját varrta.

Mielőtt belépett volna a templomba, Alonso látta, hogy megérinti azt az anyagot.

-Lista?

Marina Jacintára, a varrónőkre és az ajtónál összegyűlt munkásokra nézett. Aztán ismét a rá váró férfira fordította a tekintetét.

-Lista.

Együtt sétáltak.

Ezúttal, amikor megszólaltak a harangok, a birtokon senki sem gondolt búcsúzkodásra.