Voltak hányásos napok, fájdalmas éjszakák, és egy kora reggel, amikor Marina azt hitte, minden erőfeszítése hiábavaló volt. Aranda visszatért, és addig maradt, amíg a beteg légzése stabilizálódott.

Másnap reggel Alonso Marinát egy székben aludva találta, fejét a falnak döntve.

Amikor felébredt, egy takaró volt a vállán.

Majdnem egy órába telt, mire sikerült a karjaiba vonszolnia.

– Fel kellett volna hívnod – korholta a lány.

– Elfoglalt voltál.

Marina lesütötte a tekintetét, hogy a férfi ne lássa, mennyire megindította az az ügyetlen gesztus.

Miközben visszanyerte az erejét, beszélgetni kezdtek.

Mesélt neki a kis varrónőről, aminek megnyitásáról az anyja álmodozott, a vásárlókról, akik ruhákat rendeltek, majd nem voltak hajlandók fizetni, a telekről, amikor egy gyertyának egy egész hétig kellett égnie.

Alonso elmondta neki, hogy gyermekkora óta arra tanították, hogy bízzon mindenkiben, akinek szüksége van valamire tőle.

„Nagyon hasznos lecke azoknak, akiknek soha semmire sincs szükségük” – jegyezte meg Marina.

Egy bólintással fogadta az ütést.

Másnap megkérdezte a szolgálat fizetéseit.

Marina azt hitte, hogy témát vált, hogy elterelje a figyelmét. Alonso azonban elhozta Jacintától a könyvelést.

Megjelentek az első bizonyítékok, amelyeknek semmi köze nem volt az orvostudományhoz.

Állítólag a herceg által engedélyezett pénzfelvételekre heteken át került sor, amikor még tollat ​​sem tudott a kezében tartani.

És jelentős összeget adtak Dr. Salvatierrának.

Alonso remegő ujját végighúzta a számokon.

– Esteban intézi az ügyeimet, mióta megbetegedtem.

Két oldal között egy szabó nyugtáját találták: három ing, melyeket az unokatestvér rendelésre készített, a hímzéshez szükséges speciális utasításokkal.

Nem bizonyított gyilkossági kísérletet. De túl sok volt a véletlen egybeesés.

Marina elvitte a dokumentumokat Jacintának, hogy másolatokat küldhessen a bírónak.

Visszatérve Estebant találta a folyosón.

– Mostanában sok időt töltesz az unokatestvéremmel.

Lehajtotta a fejét.

– Figyelemre van szüksége.

Esteban megragadta a csuklóját.

– Az okos szobalányok nem udvarolnak a haldoklónak.

Marina érezte, ahogy a pulzus dübörög a torkában.

– Akkor imádkozom, hogy körültekintő legyek, uram.

Egy lökéssel elengedte.

Azon az éjszakán két szolga egy smaragd brosst talált Marina matracában.

Stephen megparancsolta a személyzetnek, hogy gyűljenek össze az előcsarnokban.

– A hálátlanság határtalan – jelentette ki, és feltartotta az ékszert. – Míg az unokatestvérem haldoklik, ez a nő lop tőle.

Marina végignézett az arcokon maga körül. Néhány kollégája lesütötte a szemét; mások megkönnyebbültnek tűntek, hogy nem őket vádolták.

Ismerte ezt a csendet. Ugyanaz a csend volt, amely anyja búcsúját kísérte, amikor megbetegedett.

„Nem vittem el” – mondta.

– Természetesen nem – felelte Esteban. – Az ékszerek általában maguktól járnak.

Elrendelte, hogy készítsenek elő egy szobát a raktárban, ahol bezárhatják a rendőrök megérkezéséig.

Aztán egy hang hallatszott a lépcső felől.

– Ríos kisasszony marad.

Alonso a lépcsőfordulón állt, Jacintára támaszkodva. Köntösét viselte, ami túl nagy volt lesoványodott testéhez képest, és alig bírt lábra állni.

Esteban elsápadt.

– Unokatestvér, nem kellene felkelned.

– És nem szabad úgy bánnod a házammal, mintha már el lennék temetve.

Marina felment a lépcsőn, hogy segítsen neki. Ahogy megfogta a karját, megértette, mennyi erőfeszítésébe került, mire odaért.

– Az a bross anyámé volt – folytatta Alonso. – Az irodámban, a bezárt szekrényben tartottam. Holnap megnézzük, kinél vannak a kulcsok.

Esteban lassan elrejtette a kezét, amelyik az ékszert tartotta.

A találkozó anélkül ért véget, hogy bárki megemlítette volna Marinát újra bezárva.

De a titok elveszett.

Ugyanazon az éjszakán, miközben forró vizet hordott, hangokat hallott a könyvtárban.

„Javul az állapota” – mondta Esteban. „És elkezdett kérdéseket feltenni.”

Salvatierra válasza tompán hallatszott be az ajtón keresztül.

– Azt mondtad, hogy senki sem fogja átnézni a számlákat.

– Azért fizettek neked, hogy megbizonyosodj róla, hogy nem tudom megcsinálni.

Marina mozdulatlan maradt.

Egy szék súrolta a padlót.

– Nem szándékozom folytatni – mondta az orvos.

– Akkor majd elmagyarázod, miért írtad alá a receptjeit és fogadtad el a pénzem. Te döntöd el, hogy holnap temetést vagy tárgyalást tartunk.

Marina hátrébb lépett, mielőtt meglátták volna.

Aranda megígérte, hogy hajnalban visszatér a bíróval. Túl sok óra volt még hátra.

Jácinta azonnal elküldte megbízható szolgáját, hogy azonnal értük jöjjenek. Ezután két hűséges munkást gyűjtött össze a herceg szobája melletti szobában.

Meg akarták mozdítani Alonsót, de már a puszta kísérlet is, hogy felállítsák, elájult.

Ágyban kellett hagyniuk.

Marina leült mellé.

– Elbújhatsz Jacintánál – mondta neki Alonso, miután magához tért.

Megigazította a párnáját.

„Hetek óta próbálom életben tartani. Nem fogom félúton feladni.”

Nyúlt a kezéért.

Ezúttal hagyta, hogy átölelje.

Kevéssel két óra előtt valaki elfordította a kilincset.

Marina lekapcsolta a lámpát, és a paraván mögött állt. Innen látta Estebant belépni.

Nem hozott magával gyógyszert.

Kesztyűt viselt.

Odalépett az ágyhoz, és a rokonára nézett.

– Minden mindig a tiéd volt – suttogta. – Még azokat a dolgokat is, amiket soha nem akartál.

Alonso kinyitotta a szemét.

– Segítséget kellett volna kérned tőlem.

Esteban hátrált egy lépést.

Aztán megkeményedett az arca.

– Nem kérem a alamizsnáidat.

Fogott egy párnát, és rávetette magát.

Marina előjött a rejtekhelyéről, és erősen megrántotta a csengő zsinórját. Esteban megfordult, karjával megütötte, és az asztalhoz vágta.