– Menj, ülj le azzal a vak özveggyel; a távolmaradásod nem lesz veszteség a társaságnak – mondta a herceg, és feléje indult a szobán keresztül.
– Menj, ülj le a vak öregasszony mellé, Catalina. Senki sem fog hiányolni a táncban.
Beatriz mosolyogva ejtette ki ezeket a szavakat, mintha épp most tett volna neki szívességet.
Pár lépésnyire egy lány röviden felnevetett. Catalina egy tálcára tette a poharát. Nem válaszolt. Felkapta foltozott szoknyáját, és átment a szobán a kandallóhoz, ahol egy idős asszony állt a zenétől távol.
– Én vagyok az, Doña Mercedes. Elnézést a késésért.
A sajátjába fogta a lány hideg kezét.
Az idős asszony arca felderült.
A szoba másik végében az évszak legjobban várt vendége abbahagyta partnere hallgatását.
Felismertem azt a mosolyt.
És én is hallottam a sértést.
1808 telén Querétaróban a gazdag családok a nők fontosságát a vezetéknevük, a hozományuk és az urak alapján mérték fel, akik táncolni kértek vele.
Catalina Robles 30 éves volt, alacsony jövedelemmel és egy olyan ruhával, ami a sógornőjéé volt.
Beatriz szerint ez összefoglalta egész létezését.
Apja tanár volt. Halálakor könyveket, adósságokat és egy eladni kívánt házat hagyott maga után. Catalina a bátyjához, Tomáshoz költözött, aki megígérte neki, hogy soha nem lesz fedél a feje felett.
Megtartotta ezt az ígéretét.
Nem is sejtette, mennyibe kerül alatta élni.
Hat éven át Catalina vezette a háztartás könyvelését, ingeket foltozott, és gondoskodott unokahúgairól, Elisáról és Leonorról, amikor betegek voltak. A tűzhely felett aludt, egy olyan szobában, ami nyáron túl meleg, az esős évszakban pedig túl nedves volt.
Tomás azt mondta, hogy a húga nélkülözhetetlen.
Beatriz mindenképpen emlékeztette rá, hogy ez is költség.
– Megérted a helyzetünket – mondta, miközben elvett egy meghívót a tányérjáról. – Nincs hely mindenkinek a hintóban.
Katalin túl sokat értett.
Megértette, hogy a lányok csipkéje fontosabb a cipőjüknél. Hogy megtaníthatja őket franciául, de hátrébb kell lépnie, amikor látogatók érkeznek. Hogy a bátyja vonzalma ott ér véget, ahol a védelmével járó kellemetlenség elkezdődött.
Megtanulta kicsinyíteni magát.
Azonban valamit megőrizett, amit Beatriz nem tudott kezelni: a Doña Mercedesszel való barátságát.
Az idős asszony egy szerény házban lakott a város szélén, gránátalmafákkal körülvéve. Hét évvel korábban érkezett egy Jacinta nevű társával és egy kocsissal, aki akkor jött, amikor szükségük volt rá.
Sötét ruhákat viselt, nem kínált vacsorákat, és alig látott árnyékokat.
A társadalom úgy döntött, hogy egy szerencsétlen özvegy.
Senki nem ellenőrzött semmit.
Esténként széket vittek neki a tűzhöz, és ott hagyták. Jácinta vigyázott a kabátjára és az ebédjére, de amikor elkezdődött a tánc, a cselédszobába küldték.
Három télen át Mercedes hallgatta, hogy mások hogyan szórakoznak.
Amíg Catalina le nem foglalta a mellette lévő széket.
– Remélem, nem zavarlak. Megkértek, hogy ne legyek útban a zenészek közelében.
Az idős asszony elfordította a fejét.
– Nos, van itt bőven hely azoknak, akik útban vagyunk.
Katalin felnevetett, mielőtt még visszafoghatta volna magát.
-Mi a neved?
– Catalina Robles.
– Mondd, Catalina, milyen színű ez az éjszaka?
A kérdés zavarba hozta.
Mercedes a nappali felé emelte a kezét.
– Régen meg tudtam különböztetni a ruhákat. Most már csak maszatosak. Szeretném tudni, hogy miről maradtam le.
Katalin figyelte a vendégeket.
– Sok zöld növényzet. Veszélyes mennyiségű toll. És egy úriember, akinek a mellénye úgy néz ki, mint két kert harca.
Az idős asszony hangosan felnevetett.
Az volt az első éjszaka.
Aztán jöttek mások.
Catalina leírta neki a ruhákat, a legyezőket és a mögöttük váltott pillantásokat. Elmondta, ki táncolt rosszul, és ki tettette, hogy nem szerelmes.
Mercedes történetekkel válaszolt.
Beszélt a nővéréről, Rosarióról, aki sárga rózsákat termesztett; az unokájáról, aki évekig messze állomásozott otthonától; a férjéről, aki egy hatlós hintóval kelt át egy árvízen, hogy elérje őt.
Katalin minden névre emlékezett.
Egyik délután megkérdezte, hogy a lovaknak sikerült-e sérülés nélkül átjutniuk a túlsó partra.
Mercedesnek eltartott egy ideig, mire válaszolt.
– Igen, lányom. Mindegyiküket. A férjem az éjszakát azzal töltötte, hogy vigyázzon rájuk, miután biztonságba vitt.
Mosolygott, könnyes lett a szeme.
– Régóta nem kérdezték senki a történet végét.
Catalina csütörtökönként látogatni kezdte. Kölcsönkönyveket vitt magával, és néha kenyeret is, amit a csekély jövedelméből vett.
Mercedes megpróbálta megtéríteni neki ezeket a költségeket.
Megrázta a fejét.
– Te adod a csokoládét. Nem lenne igazságos, ha én adnám az ajándékomat is.
Nem jutalmat keresett. Abban a házban be tudott fejezni egy mondatot anélkül, hogy valaki ollót kért volna tőle.
Jácintának feltűnt.
„A hölgy kedd óta kérdezgeti, hogy mit fognak olvasni csütörtökön” – vallotta be egyszer.
Katalin elmosolyodott.
– Hétfőn kezdődő könyvet választok.
Beatriz egyre növekvő ingerültséggel figyelte ezt a barátságot.
Nem tilthatta meg neki, hogy meglátogasson egy idős asszonyt, de talált módot a megbüntetésére. Csütörtökönként ágyneműt kellett ellenőrizni, sürgős számlákat kellett fizetni, vagy egy fejfájás csendet és társaságot követelt.
Catalina már pirkadat előtt felkelt, hogy befejezze a feladatait.
Egyik délután meghallotta, hogy a sógornője egy szomszéddal beszélget.
„Már feladtam, hogy férjet találjak neki. Harminc éves, és eltökélt szándéka, hogy elpazarolja az esélyeit egy olyan nővel, aki rá sem ismer.”
