– Te is hallottad őket, öcsém.
Tamás nem talált választ.
Mercedes megsimogatta a fiatal nő ujjait.
–Ez a lány a nővéremre, a férjemre, sőt még a lovaira is emlékeztet. Úgy olvas bennem, mintha még mindig számítana a véleményem egy könyvről. És amikor belépek egy szobába, örül, hogy megérkeztem.
Szünetet tartott.
„Azért küldték ide ma este, hogy megalázzák. Én a szokásos ajándékot kaptam.”
Katalin nem tudta visszatartani a könnyeit.
Nicholas egy zsebkendőt nyújtott neki, és megvárta, míg megnyugszik.
Aztán kinyújtotta a kezét.
– Megadnál nekem egy táncot?
– Régóta nem gyakoroltam.
-Akkor lassan megyünk.
Mercedesre nézett.
Az idős asszony elmosolyodott.
– Jacinta évek óta el akarja mondani, ki táncol a legrosszabbul. Élvezzük ki ezt.
Katalin egyetértett.
Ahogy átment a szobán, látta, hogy Elisa a könnyein keresztül mosolyog.
Hosszú idő óta most először nem érezte úgy, hogy egy kölcsönvett helyen tartózkodik.
Másnap reggel megérkeztek a virágok.
Catalina talált egy üzenetet Nicolástól is, amiben megkérdezte, hogy meglátogathatná-e őt csütörtökön a nagymamája házában.
Beatriz a csokrot nézte.
– Úgy tűnik, végre kifizetődött a türelmed.
Katalin otthagyta a cetlit az asztalon.
– A Mercedes nem volt befektetés.
A sógornője elpirult.
Tomás négyszemközt kért beszélni vele.
Néhány percig az ablak mellett járkált, olyan bocsánatkérést keresve, amivel nem érezné magát túlságosan kellemetlenül.
– Soha nem gondoltam volna, hogy boldogtalannak érzed magad itt.
Katalin szomorúan nézett rá.
– Nem kellett volna elképzelned. Megkérdezhettél volna.
Tamás leült.
Először hallgatta védekezés nélkül: a szoba, a ruhák, a megtagadott látogatások, a kötelesség, hogy hálás legyen még azért is, amit a munkájával elszenvedett.
Azon a reggelen nem békültek ki.
De elkezdett bizonyos dolgokat megváltoztatni.
Eközben Catalina ajánlatot kapott Mercedestől: fizetésért cserébe intézné a levelezését és a számláit, saját szobával és szabad délutánokkal.
– Nem akarom megvenni a cégedet – tisztázta az idős asszony. – Szeretnék felvenni valakit egy olyan munkára, amire szükségem van, és amit te tudsz is. A barátságunk nem része az egyenletnek.
Katalin ellenőrizte a körülményeket.
Aztán beleegyezett.
Tavasszal költözött el.
Beatriz ekkor fedezte fel, mennyi munkát képes elvégezni egy haszontalannak tartott nő.
Nicholas gyakran látogatta a nagyanyját. Először könyveket hozott, később kérdéseket kezdett hozni Catalinának.
Versekről, iskolákról és a földgazdálkodásról vitatkoztak. A nő nem mindig értett egyet vele.
Ez jobban tetszett neki, mint amire számított.
Egy délután Nicholas úgy akart megoldani egy problémáját, hogy pénzt küldött anélkül, hogy megkérdezte volna a nőt.
Katalin visszaadta neki.
– Nincs szükségem arra, hogy egy másik férfi döntsön helyettem, még akkor sem, ha a legjobb szándékkal teszi.
Figyelt. Bocsánatot kért.
Másnap megkérdezte, mielőtt felajánlotta volna a segítségét.
A szeretet azokban az apró korrekciókban, azokban a beszélgetésekben jött, amelyeket egyikük sem akart befejezni, és abban a gondoskodásban, amellyel megtanultak egymással bánni.
Amikor Nicholas megkérte a kezét, 18 hónap telt el a tánc óta.
Mercedes kertjében voltak.
– Nem azért kérdezlek, mert gondoskodtál a nagymamámról – mondta. – Azért kérdezlek, mert meg akarom osztani veled az életemet. Még azokon a napokon is, amikor ráébresztesz, hogy tévedek.
Katalin nevetett, sírt.
– Az ilyen napok gyakoriak lehetnek.
– Kezdem gyanakodni.
Egyetértett.
Az esküvőt a kertből vett virágokkal ünnepelték. Elisa és Leonor segítettek neki felöltözni. Tomás szó nélkül megölelte, Beatriz pedig egy rövid bocsánatkéréssel érkezett, amit Catalina anélkül fogadott, hogy úgy tett volna, mintha minden elfelejtődött volna.
Mercedes az első ülésen ült Jacinta mellett.
Mielőtt elment, megkérte, hogy megérinthesse a ruhát.
Ujjai végigsimítottak a csipkén, és egy puha szalagon megálltak.
—Milyen színű?
– Azul – felelte Catalina. – Ugyanaz, aki a táncból jött.
Az idős asszony elmosolyodott.
Hónapokkal később, egy este új házában, Catherine egy ismeretlen özvegyasszonyt látott egyedül ülni az ajtó közelében.
Miklóssal közeledett.
– Elkísérhetjük őt?
Mercedes a karosszékéből felismerte a hangot, és Jacinta felé fordult.
– Mondd el, mi történik.
Jacinta megigazította neki a kendőt.
– A hölgy hoz egy másik széket.
Mercedes addig nyújtotta a kezét, amíg meg nem találta társnője kezét.
A nappaliban zene szólt, beszélgetések folytak, és a tűz mellett nagy tér uralkodott.
Azon az éjszakán senkinek sem kellett csendben várnia, hogy valaki emlékezzen a létezésükre.
