Míg a nemes hölgyek egymással versengtek a herceg megnyeréséért… ő megállt, hogy segítsen egy magányos idős asszonyon.
Azon az estén, amikor az összes fiatal nemes hölgy a palotába érkezett, hogy megnyerje a herceget, Isabel Mendoza elvesztette a cipőjét a sárban, és letérdelt egy ismeretlen idős asszony mellé.
Az eső verte a háztetőket. A hintók megállás nélkül száguldottak el mellettünk, sötét vízzel fröcskölve az utat. A dombról a tánczene szűrődött be, alig hallhatóan a mennydörgés felett.
Isabel egy üres dobozt cipelt a hóna alatt. Leadott egy ruhát a palota szolgálati bejáratánál, és éppen visszafelé tartott a pékség felett bérelt szobába.
Aztán meghallotta a nyögést.
Az idős asszony egy árok mellett feküdt, körülötte egy kosár hagyma hevert, bokája pedig két kő közé szorult.
– Ne mozdulj! – mondta Isabel, és leguggolt.
– Nem terveztem táncolni.
A lány óvatosan félretolta a köveket. Egyetlen jó ruhája csupa sár volt.
– Messze lakik?
–Eléggé ahhoz, hogy megbánd, ha abbahagytad.
– Megszidhatsz, ha bent vagyunk.
Az idős asszony meglepően élénk szürke szemekkel nézett rá.
Egy arra járó fiatalember segítségével Isabelnek sikerült eljuttatnia egy kis házhoz a városfal közelében. A fiatalember elment megkeresni a helyi sebészt, miközben Isabel tüzet gyújtott és hozott egy takarót.
„Miért csinálod ezt az egészet?” – kérdezte a nő. „Nincs semmim, amit adhatnék neked.”
Izabella levette az utolsó cipőjét is.
– Szerencsére nem adtam el neki semmit.
Az idős asszony most először mosolygott.
Doña Inésnek hívták. A házában szárított rozmaring illata terjengett, és több könyv volt benne, mint amennyit Isabel valaha is látott együtt egy templom előtt.
A sebész megérkezett, megvizsgálta a sérülést, és pihenést írt elő. Isabel húslevest készített abból, amit talált, és egy kancsó vizet tett a nő közelébe.
Amikor indulni készült, Doña Inés megállította.
– Minden lány izgatottan várta, hogy elmehessen a táncba.
– Én is szívesen megnéztem volna.
– És egy idős asszony miatt vesztetted el.
Isabel a csésze körül ülő ráncos kezére nézett.
– A tánc nélkülem is folytatódik. Segítségre volt szükséged.
Ez a válasz Doña Inést szóhoz sem juttatta.
Izabella megígérte, hogy reggel visszatér. Két kölcsönkendőbe csavart lábbal távozott, és a szobájába sétált, miközben a hegedűk utolsó hangjai felcsendültek a palotából.
Másnap kenyeret hozott.
A másiknak pedig egy fazék levest.
Három hétig látogatta Doña Inést, mielőtt vagy miután Doña Mercedes varróműhelyében dolgozott.
Az idős asszony makacsnak, türelmetlennek és a szívességek elfogadásában szörnyűnek bizonyult.
„Metszeni kell azt a rózsabokrot” – mondta.
– A bokádnak pihenésre van szüksége.
– Nem a bokám uralkodik ebben a házban.
Isabel közelebb húzta a széket az ablakhoz, és kiment a kertbe az ollóval.
Cserébe Doña Inés kölcsönadta neki a könyveit, és segített a nehéz szavakkal. Isabel az édesanyjától tanult meg olvasni, egy olyan asszonytól, aki késő éjszakáig ápolta a betegeket és foltozta a ruhákat.
– Öt évvel ezelőtt lázban halt meg – mondta egy délután. – Még mindig vannak napok, amikor elraktározok valamit, hogy elmondhassam neki, ha visszaérek.
Doña Inés lassan becsukta a könyvet.
– Ennek el kell telnie egy kis időbe, mire elmúlik.
– Úgy lesz?
Az idős asszony gondolkodott, mielőtt válaszolt volna.
-Változás.
Attól a naptól kezdve Isabel már nem érezte úgy, mintha egy idegenhez látogatna.
A műhelyben azonban a barátságuk gúnyolódás tárgyává vált.
Leonor de Villaseñor, egy udvari tanácsadó lánya, egy reggel megérkezett, hogy felpróbáljon egy selyemruhát.
– Szóval lemondtad a lehetőséget, hogy a herceggel találkozz, és gondoskodj egy koldusasszonyról – jegyezte meg, miközben Isabel megigazította a ruha szegélyét.
– Nem utasítottam vissza egyetlen meghívást sem. Dolgoztam.
– Mindig olyan pontos. És az öregasszony? Már rád hagyta a vagyonát hagymában?
Az egyik társa nevetett.
Isabel megszúrta az ujját.
Elrejtette a kis csepp vért, mielőtt megérintette volna a selymet.
– Ő a barátnőm.
Leonor a tükörben figyelte a lányt.
– Milyen szerény ambíciók.
Azon a délutánon Isabel megérkezett a kis házba, amely csendesebb volt a szokásosnál.
Doña Inés egy pillanatig tanulmányozta.
– Ki síratott meg?
– Nem sírok.
– Akkor valaki befejezett egy befejezetlen munkát. Üljön le.
Isabel végül elmesélte neki, mi történt.
Az idős asszony összeszorította a száját a Villaseñor vezetéknév hallatán.
„A barátságod nem szégyellnivaló” – mondta. „És nem kell kiérdemelned annak a fiatal nőnek a tiszteletét ahhoz, hogy megérdemeld.”
Izabella lehajtotta a fejét.
– Néha elegem van abból, hogy úgy tegyek, mintha nem fájna.
Doña Inés megfogta a kezét.
– Nem kell itt színlelned.
Az első találkozás Alejandróval a környékbeli kút mellett történt.
Egy ló elszaladt, és egy üres szekeret húzott két, az úton játszó gyerek felé. Isabel odaszaladt, és a fal mögé tolta a gyerekeket.
Egy férfi jött a szemközti utcából. Sikerült megragadnia a gyeplőt, miközben a kocsis megpróbálta megfékezni az állatot. Együtt vezették ki egy nyílt térre, ahol az végül megállt.
Izabella egy síró kislányt ölelt.
Az idegen közeledett, zihálva.
Jól vagy?
A nő bólintott.
Horzsolt volt a keze. Isabel elővett egy zsebkendőt, és odanyújtotta neki.
– Vérzik.
– Úgy tűnik, úgy döntöttél, hogy az egész környéket kiszolgálod.
