– Csak azok, akik elszántan bántani akarják magukat előttem.
A férfi hangosan felnevetett.
Alejandroként mutatkozott be. Egyszerű kabátot viselt, bár az anyag minősége és a csizmája alapján úgy tűnt, nincs pénzszűkében.
– Meglátogatok egy rokont – magyarázta.
Elkísérte a műhelybe.
A lóról, az esőről és a templom előtt árult kenyérről beszélgettek. Amikor elbúcsúztak, megkérdezte, hogy láthatná-e még egyszer.
Izabella óvatos mosollyal nézett rá.
– Hacsak nem hoz még egy elszabadult szekeret.
Alejandro visszatért.
Néha a folyó mentén sétáltak. Máskor a piac közelében üldögélve megosztoztak egy vekni kenyéren. A férfi meghallgatta a műhelyből származó történeteit, és a nő élvezte, hogy szinte mindenről megvitathatták a véleményüket.
„Nem mondhatod, hogy nem ízlik a pörkölt anélkül, hogy megkóstolnád” – szemrehányást tett neki egy délután.
– Túl sok benne a hagyma.
– Még nem láttad.
– Innen érzem az illatát.
Izabella annyira nevetett, hogy a falnak kellett támaszkodnia.
Anélkül, hogy észrevette volna, valahányszor elhagyta a munkát, keresni kezdte az emberek között.
De Sándor ritkán beszélt magáról.
Azt mondta, földeket kezel. Családi kötelezettségei vannak. Olyan gyűléseken kell részt vennie, amelyeket inkább elkerülne.
„Nős vagy?” – kérdezte egy nap.
Megállt, meglepetten.
-Nem.
-Ígért?
-Sem.
– Akkor egy napon majd meg kell magyaráznod nekem, miért úgy reagálsz, mint egy hírvivő, aki elvesztette a levelet.
Alejandro beszélni akart.
Nézte, ahogy vesz egy mély lélegzetet, belekezd egy mondatba, majd abbahagyja.
Végül megfogta a kezét.
–Meg fogom. Megígérem.
Izabella hitt benne.
Két nappal később kigyulladt a műhely.
Egy lámpa kidőlt a raktár közelében. Amikor Isabel megérkezett, a szomszédok vizet osztogattak vödrökben, Doña Mercedes pedig egy tanonc nevét kiabálta.
A lány, Rita, egy hátsó udvari szobában aludt.
Isabel végigfutott a melléksikátoron. Ismerte a bejáratot; azon keresztül vitték a tűzifát. Ritát egy ajtónál dermedten találta, amint a füstben köhögött.
Megfogta a kezét.
De a túlnyúlás egy része ráesett arra az átjáróra, amelyen keresztül beléptek.
Izabella rémülten hátralépett.
Aztán kopogást hallott a redőnyön.
– Izabell!
Alejandro és a környékbeli kovács éppen egy deszkát téptek le kintről.
Felemelte Ritát a nyíláshoz. Aztán megpróbált felmászni, de a széle beszakadt a lába alatt.
Alejandro megragadta a karjait.
A két férfinak sikerült kivinniük a szomszéd udvarra.
Isabel térdre rogyott, képtelen volt abbahagyni a köhögést.
Alejandro mellette maradt, amíg meg nem érkezett a segítség.
– Azt hittem, nem fogsz kijönni – mormolta.
Isabel Ritára nézett, aki Doña Mercedest ölelte.
-Én is.
Homlokát a nő kezéhez támasztotta.
Azon az éjszakán Isabel először értette meg, mennyit jelent neki.
A tűz elpusztította a raktárat, bár a műhely jó részét sikerült megmenteniük. A következő napokban a szomszédok szöveteket, szerszámokat és élelmiszert hoztak.
Alejandro segített eltakarítani a törmeléket.
Leonor mintha híreket akart volna kérni a ruhájáról, és Isabel mellett találta meg.
A tekintete alig egy pillanatra megváltozott.
Olyan gyorsan meghajolt, hogy Isabel azt hitte, csak képzelődött.
– Nem tudtam, hogy gyakran jár ezekre a helyekre, uram.
Alejandro megmerevedett.
– Ma segítségre van szükségük.
Leonor a koromfoltos kezére nézett, majd Isabelre.
-Értem.
Elment anélkül, hogy megkérdezte volna a ruhát.
Azon az estén Alejandro kérte, hogy másnap négyszemközt beszélhessen Isabellel. Azt mondta, van valami, amit már nem halogathat.
De a reggel újabb vészhelyzetet hozott.
Isabel Doña Inést a kandalló mellett találta összeesve, sápadtan és légzési nehézségekkel küzdve.
Elküldte a szomszédját az orvosért, és ő maga is ott maradt, fogva a kezét.
– Itt vagyok. Ne próbálj felkelni!
Az idős asszony kinyitotta a szemét.
– Alejandro…
Izabella meghajolt.
— Ismered őt?
Mielőtt választ kapott volna, hallotta, hogy lovak állnak meg a ház előtt.
Sándor belépett egy orvos és két szolga kíséretében.
-Nagymama.
A szó mozdulatlanná tette Isabelt.
Az orvos felé fordult.
– Excellenciás uram, helyre van szükségem.
Excellenciás uram.
Izabella lassan elhúzta a kezét.
Ránézett Alexanderre, az egyik szolga kabátján lévő hímzett pajzsra és az idős asszonyra, akit barátjának nevezett.
Minden kérdés, amire nem válaszolt, hirtelen magyarázatot talált.
Alejandro Salazar volt a herceg.
A férfi, akinek az udvar táncokat szentelt, és akit Leonor meghódítani szándékozott.
Az ágy fölött nézett rá.
– Izabella…
– Most pedig vigyázz rá – felelte.
Megvárta, amíg az orvos bejelentette, hogy Doña Inés állapota stabil. Aztán kiment a kertbe.
Alejandro követte, anélkül, hogy túl közel ment volna.
– El kellett volna mondanom.
– Az életemről kérdeztél, miközben a sajátodat titkoltad.
– Először azt hittem, ha tudnád, minden megváltozna.
–Ezt neked kellett volna felfedezned velem. Nem pedig eldöntened helyettem.
Lesütötte a tekintetét.
Isabelt a gyanú fájóbb volt, mint maga a hazugság.
– Látni akartad, hogyan bánt a nagymamáddal?
Alejandro túl sokáig várt a válasszal.
– Amikor mesélt rólad, találkozni akartam veled. Annyi színlelt kedvességet láttam már…
– És úgy döntöttél, hogy be kell bizonyítanom, hogy nem színlelek.
– Igen – ismerte be. – Először. Aztán beleszerettem, és féltem, hogy elveszítelek, ha elmondom az igazat.
Izabella lehunyta a szemét.
Másképp vártam ezeket a szerelmes szavakat.
– Soha ne használd a félelmedet arra, hogy elvegye tőlem a választás lehetőségét.
Bólintott.
Elment anélkül, hogy megengedte volna neki, hogy elkísérje.
