A pletykák másnap kezdődtek.
Leonor szerint a varrónő fedezte fel Doña Inés kilétét, és megkereste, hogy tőrbe csalja a herceget. A megmentés, a látogatások, sőt még a tűz is egy kitalált összeesküvés darabjaivá váltak.
Két vásárló vette fel a rendeléseit.
Isabel felajánlotta, hogy elhagyja a műhelyt, nehogy kárt tegyen benne.
Doña Mercedes szigorúan nézett rá.
–Láttam, hogy Ritával kijöttél a füstből. Nincs szükségem arra, hogy valami hölgy elmagyarázza, ki vagy.
Megölelte.
Izabella a vállán sírt, ahogy anyja halála óta nem sírt.
Négy napig nem látogatta meg a kis házat, bár a szomszédon keresztül kérdéseket küldött Doña Inés egészségi állapota felől.
Az ötödik kapott egy üzenetet:
„A bokám jobban van. A türelmem viszont rosszabb. Magyarázattal tartozom neked. Gyere, amikor tudsz.”
Izabella elment.
Az idős asszony az ablaknál állt, egy takaróba csavarva.
– Rám haragudhatsz – mondta, mielőtt a fiatal nő megszólalhatott volna.
– Én vagyok.
– Jó. Így nem vesztegetjük az időt színleléssel.
Doña Inés elmagyarázta, hogy a kis ház fiatal kora óta a menedéke volt. Miután összeveszett a családjával, odaköltözött, mert belefáradt abba, hogy összekeverik a gondoskodását a helyette való döntéshozatallal. Minden reggel jött egy szobalány, bár azokban a napokban a saját beteg fiát kellett ellátnia.
Alejandro kikérte a véleményét az udvarban ismert fiatal nőkről.
„De az esésem nem próbatétel volt” – tette hozzá. „Ez egy esés volt. Egy fájdalmas, és meglehetősen megalázó.”
Izabella leült.
– Akkor tudták elmondani nekem az igazat.
– Meg kellett volna tennünk. Tetszett, hogy van egy barátom, aki nem szólít túlságosan „Excellenciás Úrnak”. Önző voltam.
Az idős asszony őszintesége meglazított valamit a szívében.
– Tovább jöttem volna.
Doña Inés megszorította az ujjait.
– Most már tudom. Adhattam volna neked esélyt, hogy hamarabb elmondd.
Napnyugtáig együtt maradtak.
Nem a megbocsátásról beszéltek. Arról, hogy mit kell tenniük ahhoz, hogy újra megbízzanak egymásban.
Két nappal később levél érkezett Alejandrótól.
Nem tartalmazott ékszereket vagy gazdagság ígéretét.
Megkérte tőle az engedélyt, hogy nyilvánosan helyreigazítsa az ellene felhozott vádakat. Saját hazugságát tisztázná, akár jelen van Isabel, akár nem. A bíróságon nem kérne tőle semmilyen választ.
Végül mégis ezt írta:
„Az is számít nekem, hogy mit érzel. Az is számít, hogy mit döntesz. Ezt már az elején meg kellett volna mutatnom neked.”
Izabella többször is elolvasta a levelet.
Úgy döntött, részt vesz.
Doña Mercedes segített neki befejezni egy sötétkék ruhát. Nem próbálták drágábbnak beállítani. Megigazították az ujjakat, kivasalták a redőket, és egy apró hímzett részletet varrtak a nyakkivágásra.
Amikor Isabel belépett a szobába, a beszélgetések elcsendesedtek.
Leonor egy oszlop mellett állt, társai körében.
Alejandro Doña Inés közelében várt, aki ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjön.
Amikor meglátta, Isabel késztetést érzett, hogy hátráljon.
Nem azért ment ki, hogy megkeresse, vagy a középpontba vezesse. Röviden meghajolt előtte, hagyva, hogy a lány maga válassza ki, hová álljon.
Aztán csendet kért.
Elmesélte, hogyan segített Isabel a nagyanyjának anélkül, hogy ismerte volna. Elismerte, hogy eltitkolta a kilétét, és hogy Isabelnek oka volt megbántódni.
– Miss Mendoza nem csapott be – mondta. – Én voltam az, aki megtagadta tőle azokat az információkat, amelyekhez joga lett volna tudni.
A vendégek egymásra néztek.
Leonor tett egy lépést.
– Excellenciás uram, talán nem kellett volna megkérdeznie, hogy tudja.
Doña Inés a botjával csapott a földre.
– Van bármilyen bizonyítékod arra, amit mondasz?
Leonor kinyitotta a száját.
Az idős asszony várt.
Nem érkezett válasz.
Alejandro folytatta:
„Bárki, aki megkérdőjelezi a viselkedésemet, szabadon megteheti. De nem engedem, hogy a hallgatásom tovább erősítse a hamis vádakat ellene.”
Isabel most vett először levegőt anélkül, hogy érezte volna az egész szoba súlyát a vállán.
Később, egy kertre nyíló galériában Alejandro közeledett.
– Köszönöm, hogy eljött.
– Nem azért jöttem, hogy elmondjam, minden megoldódott.
-Tudom.
Figyelte. Még mindig ő volt az az ember, aki a hagymáról vitatkozott, de most már a gyávaságát és a hibáit is ismerte. Meg kell tanulniuk együtt élni a teljes igazsággal.
– Vasárnap elmehetnénk sétálni – mondta.
Alejandro óvatosan elmosolyodott.
– A folyó mellett?
– És ezúttal kérdéseket fogok feltenni.
– Majd válaszolok nekik.
A megbékélés hónapokig tartott.
Isabel folytatta a munkát. Alejandro megtanulta, hogy ne használja ki a nehézségeket arra, hogy szolgákat küldjön, vagy kinyissa a pénztárcáját. Doña Inés visszatért a családi házba, bár a délutánokat továbbra is a kis házában töltötte.
Amikor Alejandro megkérte a kezét, közönség nélkül tette.
Isabel beleegyezett, miután megkérdezte tőle, hogy hajlandó-e megosztani egy olyan életet, amely nem mindig lesz kényelmes vagy engedelmes.
– Remélem is – felelte.
A következő tavasszal összeházasodtak.
Doña Inés az első sorban ült Doña Mercedes mellett. Rita vitte a virágokat.
A szertartás után Isabel megkereste az idős asszonyt, mielőtt beszállt a hintóba. Lehajolt, hogy átölelje.
– Azon az estén azt mondta, hogy nincs mit adnia nekem – suttogta.
Doña Inés megsimogatta az arcát.
– Tévedtem. De akkor is maradtál volna, ha igaz lett volna.
Izabella még egy kicsit ölelte.
Aztán megfogta Alejandro kezét, és a nyitott ajtók felé indult, tiszta ég alatt, anélkül, hogy el kellett volna rejtőznie, ahonnan jött, vagy hátra kellett volna hagynia azokat, akik elkísérték.
