Egyetlen nő sem akart hozzámenni feleségül, mert már volt három gyermeke… amíg be nem fogadott egy idegent.

1. rész

–Feleségül vennélek, de a gyerekeidnek az édesanyáddal kellene élniük. Legalábbis az első néhány évben.

Esteban letette a csészét a csészealjra.

A folyosóról Miklós nevetése hallatszott, aki megpróbálta meggyőzni a bátyját, hogy egy tücsök is megtanulhat szekeret húzni.

– Akkor nem lesz esküvő – felelte.

Veronika összevonta a szemöldökét.

– 43 éves vagy, van egy farmod, amit vezetned kell, és 3 kisgyermeked. Javaslok egy megoldást.

– A gyerekeim nem olyan probléma, amit meg kell oldanod.

Kikísérte a kocsijáig. Amikor a lány visszaért, Nicolás átölelte a lábait, és egy porfoltot hagyott a nadrágján.

Esteban felvette anélkül, hogy ránézett volna a foltra.

1992 májusának délutánján úgy döntött, hogy soha többé nem fogad el bemutatkozást a nővérétől.

Az El Encino farmon, Jalisco egyik városának közelében, rengeteg élet várt rá: az 5 éves Mateo, a 3 éves Nicolás és a frissen 1 éves Lucerito.

A gyerekek anyja meghalt, amikor a baba még csak néhány hónapos volt. Esteban megtanulta, hogyan kell cumisüvegeket előkészíteni, megkülönböztetni a sírást, és hogyan kell kezelni az alvó babát a mellkasán.

A nővére, Rosario minden nap segített neki. Ő volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy még mindig képes legyen szerelmes lenni.

De belefáradt abba, hogy nézze, hogyan változik a mosoly az arcukon, amikor meghallják gyermekeik életkorát.

Ugyanazon a délutánon, a faluból hazafelé menet, meglátott egy nőt egy buszmegálló bádogteteje alatt ülni.

Egy barna bőrönd volt a lába mellett.

Esteban még néhány métert hajtott, mielőtt megállt.

Az utolsó busz majdnem 2 órája ment el.

Hátrált, és letekerte az ablakot.

– Jó napot kívánok. Ha a Guadalajarába tartó buszra vár, holnapig nem lesz másik.

A nő az üres utat nézte.

– Azt mondták, hogy még mindig elegem van.

Nem sírt és nem tiltakozott. Méltósággal igazította meg a pulóverét, amitől a férfi kínosan érezte magát, amiért ránézett.

– A húgom otthon van a gyerekeimmel – magyarázta. – Van egy vendégszobánk. Ha szeretnéd, megkérdezhetjük felőlem a boltban dolgozó hölgyet, mielőtt dönt.

A nő beleegyezett, hogy megnézze, ki ő. Aztán, miután a boltos ajánlására és a kimerültség legyőzte bizalmatlanságát, beszállt a teherautóba.

Teresa Aguilarnak hívták, és 38 éves volt.

Útközben a térdén tartotta a táskát.

– Mielőtt odaérünk, el kell mondanom valamit. Nem akarom, hogy később mástól halld.

Majdnem egy éve levelezett Julián Mercadóval, egy bolttulajdonossal. Egy ismerőse mutatta be őket egymásnak. A férfi házasságról beszélt, és Teresa úgy hitte, talált valakit, akivel megoszthatja az életét.

Eladta a bútorait, elhagyta aguascalientesi szobáját és Jaliscóba utazott.

Julian várta őt az állomáson.

Hogy elmondjam neki, hogy meggondoltam magam.

„Pénzt adott a visszaútra” – fejezte be. „Mintha valaki rossz megbízásért fizetne.”

Esteban megragadta a kormánykereket.

-Sajnálom.

– Én is. Főleg azért, mert annyi izgalmat pakoltam be egy ilyen kis bőröndbe.

Amikor megérkeztek El Encinóba, Rosario Luceritóval volt a folyosón. Nicolás a teherautó felé rohant; Mateo az ajtóban maradt.

Teresa lement a földszintre és megnézte a 3 gyereket.

Esteban felkészült a szokásos kérdésre.

De a lány elmosolyodott.

— Mi a nevük?

A kérdés egyszerűsége szóhoz sem juttatta.

Rosario bemutatta őket egymásnak. Teresa leguggolt Mateo elé anélkül, hogy megpróbálta volna megölelni.

-Örülök, hogy megismerhettelek.

A gyerek nem válaszolt.

– Nem sokat beszél idegenekkel – magyarázta a nagynénje.

– Jó. Még csak ismerkedik velem.

Vacsora közben Nicolás mutatott neki egy kerekek nélküli teherautót. Lucerito megragadta az egyik ujját. Mateo a székéből figyelte.

Később, amikor Teresa kiment a folyosóra, az idősebb férfi leült egy kicsit távolabb.

– Holnap elmész?

-Igen.

—Áh.

Komoly arccal bámulta az udvart.

Teresa nem ígérte meg, hogy visszatér, hogy enyhítse a bánatát. Mellette maradt, amíg Rosario ágyba nem hívta.

Másnap reggel Esteban elvitte a városba. Amikor elhaladtak egy helyi iskola mellett, Teresa meglátott egy hirdetést.

Adminisztratív asszisztenst kerestek.

– Meg tudnál állni?

Hat éve dolgozott egy aguascalientesi iskolában. Tudta, hogyan kell iratokat, számlákat és levelezést vezetni.

Bement a papírjaival, és majdnem egy óra múlva kijött egy munkalehetőséggel.

Hiányzott neki egy lakhely.

Esteban felajánlott neki egy lakatlan kis házat a hacienda kapuja közelében.

– Bérlettel – pontosított Teresa.

— Nem szükséges.

– Számomra igen.

Megegyeztek egy ésszerű összegben, és írásba is foglalták a feltételeket.

Vasárnap, miközben elpakolta kevés holmiját, Mateo megjelent egy újságpapírba csomagolt zöld vázával.

– A házadhoz – mondta. – Nagyon üres.

Terézia kitette az ablakra.

Azon az éjszakán aludt el sírás nélkül, először mióta megérkezett.

Még nem tudta, hogy valaki a faluban az előbb megkérdezte a nevét.

Veronica felismerte Estebant, aki vele jött az iskolából.

És az asszony, aki el akarta távolítani a gyerekeit, nem akarta látni, hogy más foglalja el azt a helyet, amit az övéként képzelt.

2. rész

Néhány hét alatt Teresa megszervezte az iskola archívumát és elindított egy kis könyvtárat.

Az igazgatónő, Doña Pilar, talált néhány polcot. Az anyukák használt mesekönyveket hoztak. A barkácsbolt tulajdonosa festéket adományozott.

Teresa türelmesen elrendezte a kivehető lapokat, és kölcsönadta a könyveket, mindegyik nevet feljegyezve egy jegyzetfüzetbe.