Don Rogelio áttekintette az egyes dokumentumokat.

Végül letette a tollat ​​az asztalra.

—A felvételi eljárás rendben van. Nincs ok a visszavonásra.

Terézia lassan kifújta a levegőt.

Veronika közbe akart lépni.

– Apa, az iskola hírneve…

„Felülvizsgáljuk a munkáját” – vágott közbe. „És akkreditáltuk.”

A taps már az ajtóban elkezdődött.

Teresa lesütötte a tekintetét, és megmozdult. Úgy érkezett, hogy egyedül fogja megvédeni magát, és rájött, hogy mások is hajlandóak kiállni mellette.

Távozás közben Veronica utolérte Estebant.

– Mindez elkerülhető lett volna, ha kezdettől fogva tisztán gondolkodsz.

– Világosan, vagy ahogy akartad?

– Nyugodt életet ajánlottam neked. A gyerekek anyáddal élhetnének, és újrakezdhetnénk.

Esteban az iskola felé nézett. Teresa éppen elpakolta a papírjait.

– Nem fogok családot alapítani azzal, hogy megszabadulok a gyerekeimtől.

Veronika a táskájába kapaszkodott.

–Elküldtek, amikor apám újranősült. Kilenc éves voltam. Nem haltam meg.

Don Rogelio, aki mögöttük jött, megállt.

Veronica biztonsági rendszere most először tűnt elavult védelemnek.

Esteban lehalkította a hangját.

– Sajnálom, hogy ez történt veled. De én nem fogom ugyanezt tenni velük.

Az apjára nézett. Az nem tudta, mit mondjon.

Veronika búcsú nélkül távozott.

Teresa megtartotta az állását, de abbahagyta a haciendába járást vacsorázni.

Esteban napokig várt, mielőtt keresni kezdte volna. Összehajtogatva találta a ruháit a barna bőrönd mellett.

– Úgy lesz?

– A hónap végén. Az unokatestvéremnek van egy szobája.

Ürességet érzett a gyomrában.

– Miután sikerült bent maradnia az iskolában?

–Az, hogy tiszteletet kaptam tőlük, nem jelenti azt, hogy mindez már nem fáj nekem.

Esteban bólintott. Nem volt joga helyette dönteni.

De a vacsorameghívások és a kitalált ügyek mögé sem bújhatott folyton.

– Tényleg el akarsz menni?

Teresa a zöld vázára nézett.

–Nem tudom, hogyan maradhatnék anélkül, hogy úgy érezném, megnehezítem az életüket.

– Azt is eldönthetjük, hogy kit szeretnénk magunk közelében tartani.

Nem válaszolt.

Esteban hazaért, és Rosariót vacsorára készítette.

Amikor elmondta neki, a húga letette a kést.

– És elmondtad neki, hogy szereted?

– Nem tudom, hogy ő…

– Nem azt kérdeztem, hogy mit tud. Azt kérdeztem, hogy mit mondtál.

Azon az estén Esteban kinyitotta a fiókot, amelyben egy hónapokkal korábban, Rosario ragaszkodására írt listát tartott.

Leírta, mit keres egy feleségben: jó családot, a vidék szeretetét és azt, hogy könnyen fogad vendégeket.

Végül azt mondta: „Hogy elfogadja a gyerekeimet.”

Többször is elolvasta azt a sort.

Aztán összehajtotta a papírt.

Másnap délután visszatért a kis házba.

– Nem azért vagyok itt, hogy megkérjelek, hogy vigyázz a gyerekekre – mondta Teresa, amint kinyitotta az ajtót. – Az sem vagyok itt, hogy adósságot vállaljak azért, hogy segítettél aznap este.

Elengedte.

Esteban letette a listát az asztalra.

– Azt hittem, kereshetnék egy feleséget, például valaki, aki ellenőrzi a földvásárlás feltételeit.

Terézia némán olvasott.

„Féltem, hogy beleszeretek valakibe, aki el akar majd venni tőlem” – folytatta. „És végül úgy beszéltem a gyerekeimről, mintha figyelmeztetések lennének.”

Levette a kalapját.

– Számítások nélkül ismerted meg őket. Hallgattad Mateót, megtanultad Nicolás történeteit, és soha nem tekintetted Luceritót kötelezettségnek.

Teresa szeme könnyes lett.

— Nagyon szeretlek mindnyájatokat.

–Én is szeretlek. Azért, ahogy gondolkodsz, azért, ahogy nevetsz a kifogásaimon, és mert mesélhetek neked egy rossz napról anélkül, hogy úgy érezném, először meg kell javítanom.

Lejjebb tette a listát.

– És mi van, ha tovább akarok dolgozni?

– Remélem, így lesz. Hetek óta a következő könyvespolcról beszél nekem.

Teresa a könnyein keresztül nevetett.

– Mi van, ha nem tudok olyan lenni, mint amire számítanak?

–Beszélhetünk, mielőtt olyan dolgokra számítanánk, amiket soha nem kérdeztünk meg.

Esteban kinyújtotta a kezét.

– Veled akarok élni. De tudnom kell, hogy te is akarsz-e velem.

Terézia közeledett.

– Már hónapok óta vágytam rád. Csak azt nem tudtam, hogy meghívsz-e.

Az ölelés lassan érkezett.

Nem oldotta meg minden félelmüket, de lehetővé tette számukra, hogy ne találgassanak többé róluk.

Miután beszéltek a gyerekekkel és időt adtak maguknak új életük megszervezésére, úgy döntöttek, hogy összeházasodnak.

Amikor Teresa közölte velük, hogy marad, Nicolás tudni akarta, hogy felviszi-e a könyveit a nagy házba.

Lucerito kinyújtotta a karját.

Mateo nagyon komolyan nézett rá.

– És a házad?

– Ott lesz még. De veled fogok élni, amikor összeházasodunk.

A fiú egy pillanatig gondolkodott.

– Hozd ide a vázát! Különben egyedül marad.

Teresa megölelte, amikor közelebb ért.

Az esküvőre hónapokkal később került sor, az asztalokat a falu fái és virágai alatt állították meg. Teresa továbbra is az iskolában dolgozott. Esteban továbbra is a reggeliket készítette és a gyerekeket fürdette; a házasságkötés nem tette őt látogatóvá saját apja számára.

Az anya fényképe a helyén maradt.

Senki sem követelte, hogy Teréznek olyan nevet adjanak, amit a gyerekek nem választhattak.

A zöld vázát a konyhaablak mellé helyezték.

Évekkel később elhaladtak a buszmegálló mellett. Teresa kérte, hogy álljanak meg, és a padra nézett, ahol azt hitte, hogy az élete darabokra hullott.

Esteban megfogta a kezét.

A furgonból a gyerekek megkérdezték, miért várnak ilyen sokáig.

Terézia elmosolyodott.

A délutáni bőrönd már nem létezett.

De minden, amit utána találtak, ott várt rájuk, zajt csapva a hátsó ülésen.