Egy milliomos nem tudta megnyugtatni síró fiát, amíg meg nem jelent egy idegen… A nő tettei mélyen megindították.
Julián Alcázar már majdnem sírva fakadt a fiával együtt, amikor egy lány egy kosár virágot tett a padra, és megkérdezte tőle:
– Azt akarod, hogy segítsek neked?
Felnézett. Negyven perce gyalogolt a Chapultepec-erdőben Mateóval a karjában. A baba nyolc hónapos volt, vörös arccal, ökölbe szorított kézzel az ingét szorította.
Julián ingatlancéget vezetett, egy hatalmas házban lakott, és bármelyik szakemberhez időpontot kaphatott. Azon a délutánon azonban nem talált módot arra, hogy megvigasztalja a fiát.
– Már mindent megpróbáltam – felelte elcsukló hangon.
A fiatal nő nem nyújtotta ki azonnal a karját.
– Ha szeretnéd, először leülhetünk. Nagyon fáradtnak tűnsz.
Ez a szemrehányás nélkül elhangzott megjegyzés végre lefegyverezte.
Leült.
Amióta Renata Mateo születése után meghalt, senki sem beszélt vele ilyen egyszerűen.
Mindenkinek voltak ajánlásai, árajánlatai vagy vigasztaló szavai. Kevesen maradtak elég sokáig ahhoz, hogy meghallgassák a választ, amikor megkérdezték, hogy van.
A lány neve Ximena Bautista volt, huszonöt éves, és egy pueblai városból jött dolgozni és pénzt megtakarítani, abban a reményben, hogy kisgyermekkori nevelést tanulhat.
Közben virágokat árult.
– Vigyáztam a testvéreimre és több unokaöccsemre – magyarázta –. Nem mindig tudom őket elaltattatni, de egy ideig tudok nekik társaságot nyújtani.
Julian hálás volt, hogy nem ígért csodát.
Azt mondta neki, hogy a gyermekorvos megvizsgálta Mateót aznap reggel. Egészséges volt, bár napok óta rosszul aludt. Nem is pihent.
Ximena az engedélyével kezet mosott és magához vette a babát. Eltávolodtak a szökőkút zajától. Ximena szorosan tartotta, anélkül, hogy megszorította volna, és gyengéden ringatni kezdte.
Nem váltogatta a dalt pár másodpercenként. Nem keresett új játékot. Ott maradt, és ugyanazt a dallamot mormolta.
Apránként alábbhagyott a sírás.
Mateo kinyitotta a szemét, és az ismeretlen arcra nézett.
Ximena rámosolygott.
– Így van, kicsim. Itt vagyunk.
Tíz perccel később a baba elaludt.
Julian mindkét kezével eltakarta az arcát.
– Bocsánat – mormolta.
-Mert?
– Nem tudom. Emiatt.
Hagyta sírni anélkül, hogy erősnek kérte volna.
Amikor sikerült megnyugodnia, látta, hogy több virág is lehullott a kosárból. Kettőt egy, a pad mellett elhaladó bicikli kerekei nyomtak össze.
Elővette a pénztárcáját.
– Mindet meg akarom venni tőled.
– Megveheted azokat, amelyek jók.
— A többiek is.
Ximena váratlan határozottsággal nézett rá.
– Nem kell fizetned azért, hogy elkísértelek.
Julian hallgatott. Aztán kiválasztott egy kis százszorszépcsokrot.
Mielőtt elváltak volna útjaik, elkérte a telefonszámát.
–Segítségre van szükségem Mateóval kapcsolatban. Igazi segítségre. Hajlandó lennél holnap beszélni egy állásról?
A nő habozott.
–Beszélni, igen. Holnap dönteni.
Másnap Lourdes nagynénje kíséretében érkezett meg.
Julián meglepetten, de örömmel fogadta őket a nappaliban. Ximena egy jegyzetfüzetet tartott a kezében, amelyben kérdések voltak a beosztásról, a felelősségekről és a szünetekről.
„Tovább akarok tanulni” – mondta. „És nem tudok éjjel-nappal elérhető lenni.”
Megegyeztek egy próbaidőben, tisztességes fizetésben és délutánonkénti szabadnapokban, hogy a fiú óráit tölthesse. Julián abba is beleegyezett, hogy megtanulja a fiú napirendjét.
„Nem akarom, hogy Mateo kizárólag tőlem függjön” – magyarázta.
Az első néhány hét nehéz volt, voltak éjszakák is. Mateo néhányszor sírt, Ximena pedig többször is kimerült volt.
De már nem cserélték néhány naponta a gondozókat, és nem improvizáltak minden pillanatban.
A házban elkezdtek kialakulni a napirendek, ismerős hangok és egyfajta nyugalom uralkodni.
Egyik délután Julián a szőnyegen ülve találta Ximenát, miközben Mateo egy sárga kockát próbált elérni.
Az ajtóból állt és figyelt.
– Leülhetsz – mondta neki.
– Nem akarok közbeszólni.
– Az apja, Julian.
Levette a kabátját és lelépett a földre.
Mateo átnyújtotta neki a nyállal teli kockát.
Hónapok óta most először nevetett Julian anélkül, hogy bűntudata lett volna közvetlenül utána.
Ximena érkezését azonban nem mindenki fogadta jól.
Leonor, Julián anyja, alig leplezett bizalmatlansággal figyelte.
– Semmit sem tudunk arról a fiatal nőről – mondta a fiának. – Virágot árulni egy dolog, gyereket nevelni meg egy másik.
– Ellenőriztük a referenciáidat.
– Nem referenciákról beszélek.
Julian pontosan értette, miről beszél.
– Akkor inkább ne folytasd.
Leonor hallgatott, de egyre gyakrabban kezdte látogatni a házat.
Kijavította Ximena ruháinak elrendezését, megkérdőjelezte a szavait, és emlékeztette, hogy bizonyos szobák zárva vannak.
Köztük Renata régi műterme.
Ximena soha nem tiltakozott Mateo előtt. A hallgatást sem keverte össze a mindent eltűrő kötelességgel.
„Az anyja úgy beszél velem, mintha arra várna, hogy ellopjak valamit” – mondta Juliannak egy este.
Megígérte, hogy közbelép.
Túl későn tette.
Egyik szombaton Leonor megérkezett, hogy megtalálja Renata aranybrossát. Kölcsön akarta adni egy családi szertartásra.
A bross nem jelent meg.
Két órával később megtalálták Ximena táskájának egyik zsebében.
Mozdulatlan maradt.
– Nem én tettem oda.
Leonor összeszorította az ajkait.
– Mindig ugyanazt mondják.
Julian az ékszerre nézett, majd a táskára, végül Ximenára.
Csendje csak néhány másodpercig tartott.
Ez elég volt neki.
– Te is hiszel ebben?
– Meg kell értenem, mi történt.
Ximena lassan bólintott.
Megkérte őket, hogy nézzék át a közös helyiségek biztonsági kameráinak felvételeit. Aztán összegyűjtötte a holmiját, átadta a kulcsot, és letérdelt Mateo mellé.
