– Nem veszíthetlek el téged.
Ő is félt. Nem akarta egy lehetetlen ígéret mögé rejteni.
– Maradni akarok – felelte. – És mindent megteszek, amit mondasz. De rám kell nézned, Julián. Itt vagyok.
Homlokát a kezébe támasztotta.
Aztán felhívta Lourdes-t és segítséget kért.
Most először nem próbálta meg egyedül egyben tartani az egészet.
A következő napok nehezek voltak. Mateo rajzokat és kérdéseket küldött. Tudni akarta, miért volt szüksége a húgának ennyi eszközre, mielőtt megszületett.
Ximena novellákat vett fel neki, amikor volt hozzá ereje.
Az egyikben egy apró mag lassan nyílott ki, de az egész kert várta.
Tíz nappal később állapota romlott.
Az orvoscsapat úgy döntött, hogy császármetszéssel kell előrehozni a szülést.
Minden gyorsan történt: dokumentumok, magyarázatok, egy hordágy, és Julián kezei addig kapaszkodtak az övébe, amíg el nem kellett válniuk egymástól.
A folyosón megállt az idő.
Lourdes megérkezett és leült mellé.
Próbált lélegezni, de csak egy újabb csukott ajtóra és a fényes padlón heverő többi cipőre emlékezett.
Aztán kapott egy hangüzenetet Mateótól.
–Apa, mondd meg anyának, hogy megmentettem a kenyerét. És ne aggódjon, mert én is tudok várni.
Julian a telefon fölé hajolt.
Lourdes megölelte.
Nem mondta neki, hogy minden rendben lesz. Csak ott maradt.
Egy olyan idő után, amit soha nem tudott felmérni, megjelent a szülészorvos.
Inés megszületett. Újszülöttkori ellátásra szorult, mivel koraszülött volt. Ximenánál szövődmény alakult ki, és még mindig kezelésben részesült, de jól reagált a betegségre.
Még mindig várniuk kellett volna.
Ez volt a legnehezebb: reménykedni anélkül, hogy bármilyen bizonyossághoz ragaszkodhattam volna.
Órákkal később megengedték neki, hogy lássa.
Sápadt volt, monitorok vették körül, de kinyitotta a szemét, amikor a férfi közeledett.
– A lány?
– Vigyáznak rá.
Ximena alig mozdította az ujjait.
Julian vitte el őket.
– Matthew félretett neked egy vekni kenyeret.
Egy apró mosoly jelent meg az arcán.
Könnyekben tört ki a lepedőnek dőlve.
A felépülés nem volt azonnali.
Ximena napokig kórházban maradt. Inésnek több időre volt szüksége. Kimerítő utazások, feliratozott poharakban lefejt tej és olyan éjszakák voltak, amikor mindketten pánikba estek minden telefonhívástól.
Apróbb előrelépések is történtek: az első alkalom, hogy át tudták fogni, a súlygyarapodás, a már nem szükséges segítség megvonása.
Amikor végre hazaértek, Mateo egy ferde táblát ragasztott az ajtóra:
– Üdvözlök mindenkit, lányaim.
Ximena leült, mielőtt a karjaiba vette volna.
Óvatosan elhelyezkedett mellette.
– Azt hittem, eltévedtél.
Megcsókolta a haját.
–Kórházban voltam, drágám. Minden nap vissza akartam jönni.
Julián betette Inést a bölcsőjébe, és leült melléjük.
Egy ideig senkinek sem kellett megszólalnia.
Öt évvel a chapultepeci találkozó után Ximena befejezte tanulmányait. Két osztálytársával közösen gyermekfelügyeletet nyitott olyan családok számára, akiknek a munkájukhoz illeszkedő időbeosztásra volt szükségük.
Julián segített a helyszínnel és a könyveléssel; csapatával együtt irányította a projektet.
A bejáratnál elhelyezték a régi virágkosarat, ami most tele volt könyvekkel.
Vasárnaponként továbbra is látogatták a parkot.
Egyik délután, miközben Mateo Inést tanította a saját árnyékának kergetésére, meghallották egy baba sírását.
A szökőkút közelében egy fiatal apa remegő kézzel keresgélt valamit egy pelenkázótáskában.
Ximena Juliánra nézett.
Ő mosolygott, és állt fel először.
– Segítségre van szükséged?
A fiú szégyenkezve felemelte a fejét.
– Nem tudom, mit csinálok rosszul.
Julian a padra mutatott.
– Leülhetünk egy pillanatra.
Ximena közeledett a gyerekeivel. Inés egy százszorszépet tartott a kezében, Mateo pedig tudni akarta a baba nevét.
Ahogy az idegen levegőhöz jutott, Julian a fák alatt összegyűlt családjára nézett.
Emlékezett arra az emberre, aki volt, meg volt győződve arról, hogy megoldást kell találnia, mielőtt megérdemli a pihenést.
Most már ott volt, elkísérhetett egy másik apát anélkül, hogy úgy tett volna, mintha minden kérdésre tudná a választ.
Ximena leült mellé, és megfogta a kezét.
A baba tovább sírt, de az apja már nem volt egyedül.
