1. RÉSZ

Elena Ruiz még terített asztalnál vette át a válási papírokat, hogy megünnepelje 22. házassági évfordulóját. Javier egy szürke mappával érkezett haza Valenciába, a kulcsokat a gyümölcstál mellé tette, és anélkül, hogy a meggyújtott gyertyákra nézett volna, kijelentette, hogy többé nem akar vele házasságot kötni.

Nem volt előzetes vita. És konkrét magyarázat sem. Amikor Elena megkérdezte tőle, hogy van-e másik nő is, Javier megrázta a fejét, és megismételte a mondatot, amely a következő hetekben egyfajta büntetéssé vált.

– Más emberekké váltunk.

Azon az estén egy kikötő közelében lévő bérelt lakásba ment. A következő napokban többször is visszatért, hogy ingeket, könyveket és néhány dobozt elvigyen a raktárból. Valahányszor Elena megpróbálta megérteni, mi történt, ugyanazt a választ adta. 24 éves lánya, Marta is felhívta felháborodva, de Javier egyszerűen csak annyit mondott, hogy a házasságuk már egy ideje véget ért.

Elena gondolatban átgondolta az elmúlt néhány hónapot. A csütörtököket, amikor Javier későn ért haza. A hívásokat, amiket az erkélyen fogadott. A vacsorákat, amelyek alatt mintha kilométerekre lett volna tőle. Huszonkét éven át szinte az egész életét a férje köré szervezte: lemondott a saját lakberendezési stúdió megnyitásáról, elfogadta a költözéseket a férje előléptetései miatt, és a család szükségleteit tette állandó prioritássá.

Három héttel később megjelent a nővére, Lucia egy borítékkal.

Benne egy jegy volt egy 7 napos mediterrán hajóútra, amely Barcelonából indult, és Marseille-ben, Genovában és Palmában is megállt.

– Nem akarok egyedül utazni – tiltakozott Elena.

– Pontosan ezért kell menned – felelte Lucía. – Három hete vársz arra, hogy Javier elmagyarázza, ki vagy nélküle.

Marta is erősködött. Végül Elena beleegyezett.

A fedélzeten töltött első néhány napban nem érezte magát a helyén. Látott koccintó párokat, fényképezkedő családokat és olyan csoportokat, akiknek látszólag közös múltjuk volt. Ő viszont egyedül vacsorázott. Egészen addig, amíg egy zaragozai nyugdíjas pár, Carmen és Ramón meg nem hívta, hogy üljön le velük. Természetességük ismét megnevettette Elenát, a különválás óta először.

A negyedik estén Carmen és Ramón késett. Elena egy nagy étkezőablaknál várakozott, melynek üvegén a mediterrán fények tükröződtek, amikor egy elegáns férfi lépett az asztalukhoz.

– Leülhetek?

Elena felnézett. A férfi körülbelül egyidős volt vele. Sötét haja néhány ősz tinccsel, kifogástalan öltöny, és nyugtalanítóan ismerős szemek.

– Várok néhány barátot.

– Tudom. Úgy 40 perc múlva megérkeznek.

Elena összevonta a szemöldökét.

-Ki maga?

Az idegen lassan leült a helyére.

– Andrés a nevem. És mielőtt elmenni kérsz, el kell mondanom neked valamit.

Elenát hideg futotta végig.

Andrés bűntudattal vegyes szomorúsággal nézett rá.

– Elena, én vagyok az oka annak, hogy Javier úgy döntött, elválik tőled.

Mozdulatlan maradt.

Aztán a kabátja belső zsebéből elővett egy régi fényképet, amelyről Elena biztos volt benne, hogy több mint 30 évvel ezelőtt elveszett.

2. RÉSZ

A fényképen egy 17 éves, kék ruhás lány állt az iskola tanév végi buliját rendező aula előtt. Mellette egy karcsú, mosolygós fiú ült, aki egy rá túl nagy kabátot viselt.

Elena először a ruhát ismerte fel. Aztán a mosoly formáját.

– Az egyszerűen nem lehet…

Andrés a képen látható fiúra mutatott.

-Én vagyok az.

Elena úgy hagyta a képet az asztalterítőn, mintha megégetné.

Andrés volt az első szerelme. A fiú, aki megígérte neki, hogy a középiskola elvégzése után találnak majd módot arra, hogy együtt maradjanak. De a buli másnapján eltűnt. A családja bezárta a házat, Andrés nem vette fel a telefonját, és soha nem érkezett meg a levele. Elena hónapokig azon tűnődött, mit rontott el.

– Miért mentél el? – kérdezte halk hangon.

Andrés nem keresett kifogásokat.

„Az apám csődbe ment. Az egyik üzlettársa egy feltétellel beleegyezett, hogy megmenti a céget: megszakítom veled a kapcsolatot, és Madridba megyek dolgozni a családjával. 17 éves voltam, tőlük függtem, és gyáva voltam. Engedelmeskedtem.”

– Elmondhattad volna az igazat.

-Igen.

— Több mint 30 év telt el.

-Tudom.

Elena a fényképre mutatott.

– Akkor magyarázd el, mi köze ennek Javierhez.

Andrés mély levegőt vett.

Három hónappal korábban, egy madridi üzleti vacsora során látta Javiert egy étteremben egy nővel. Nem tűntek kollégáknak. Külön érkeztek, de a közelségük félreérthetetlen volt. Andrés felismerte Javiert, mert évekkel korábban látta Elena fotóit szakmai médiában, és tudta, hogy kihez ment feleségül.

Nem akart megérzésre hagyatkozni. Felbérelt egy magánnyomozót. Heteken át ugyanaz a minta ismétlődött ugyanazokon a csütörtökökön: vacsorák, diszkrét szállodai tartózkodás, közös kirándulások és olyan megbeszélések, amelyeket Javier otthon munkamegbeszélésekként prezentált.

Elena elsápadt.

Csütörtökönként.

Mindig csütörtökönként.

– Elmondtad neki?

„Bementem az irodájába” – vallotta be Andrés. „Mondtam neki, hogy tudom, mit csinál, és hogy beszélnie kell veled. Adtam neki egy esélyt, hogy személyesen mondja el neked.”

Elena hirtelen megértette, miért érkezett meg Javier a válási papírokkal röviddel ezután.

– Tehát nem azért ment el, mert „különböző emberek voltunk”.

Andrés lesütötte a tekintetét.

–Szerintem olyan magyarázatot választott, amivel boldogtalannak tűnhetett, ahelyett, hogy beismerte volna, hogy régóta titkolt előled egy kapcsolatot.