Hetekkel később Marta meglátogatta a stúdiót, és ott találta az anyját, amint néhány tervrajz fölé görnyedt.
– Emlékszel arra a hajóútra?
— Lehetetlen elfelejteni.
– Azt hittem, onnan térsz vissza az igazsággal apáról.
Elena elmosolyodott.
– És valami fontosabbal tértem vissza.
– Andrással?
Elena hangosan felnevetett.
-Nem.
Az ajtón lévő névre mutatott.
– Visszatértem magamhoz.
Azon az estén, miután bezárta a műtermet, elsétált a folyóhoz. Valencia tele volt fényekkel, és a levegőben ősz illata terjengett. Elena az asztalra gondolt, ahol Javier az újságokat hagyta, a faházra, ahol sírva nézegetett egy 30 évvel korábbi fényképet, és a teraszra, ahol megértette, hogy az igazság egyszerre tud fájni és felszabadítani.
22 éven át félt, hogy elveszíti a férjét.
Soha nem fogta fel, mennyit veszített önmagából, miközben próbálta megőrizni az életet, amit felépítettek.
Most már nem tudta, hogy valaha újra szerelmes lesz-e. Azt sem tudta, hogy Andrésből valaha is több lesz-e, mint egy régi szerelméből lett barát.
De neki már nem volt szüksége egy férfira, aki a maradást választja, hogy teljesnek érezze magát.
És ez a bizonyosság, annyi késedelmes válasz után, volt az egyetlen, amit Elena úgy döntött, hogy soha többé senki kezébe nem ad.
