Abban a pillanatban, hogy anyám a szemembe nézett és a gyilkosságot választotta, a kötél leszakadt a hámról. Mögötte a hegy mennydörgő reccsenéssel kettéhasadt, fehér halál zuhogott felénk.
„Anya!” – sikítottam, kesztyűs ujjaimmal a kék jeget kapargatva.
Ott állt fölöttem a gerincen, lila kabátja lobogott a szélben, egyik kezével még mindig a piros mentőkötelet szorongatta, amit az imént rángatott ki. Apám úgy ölelte magához a húgomat, Lilyt, mintha ő lenne az egyetlen lánya, akit valaha szeretett.
Lily zokogott, de nem nyúlt felém.
Apa nem mozdult.
Anya lehajolt, arcát eltorzította a hideg és a kapzsiság. – Soha nem lett volna szabad örökölnie a kunyhót.
A szavak mélyebbre vágtak, mint a jég a körmeim alatt.
Harminc évig a Blackpine Lodge a nagyapámé volt. Ő nevelt fel ott, miután a szüleim úgy döntöttek, hogy „túl nehéz”, „túl komoly”, „túlságosan hasonlítok rá” vagyok. Míg Lily brosúráknak pózolt és a kandalló mellett elbűvölte a vendégeket, én csöveket javítottam, fizetéseket fizettem, téli túrákat vezettem, és megismerkedtem a hegy minden veszélyes hangulatával.
Nagyapa meglátott engem.
Ez volt az ő bűne.
Amikor három héttel korábban meghalt, a végrendeletében én irányítottam a szállást. A szüleim szezonális fizetéseket kaptak. Lily vagyonkezelői alapot kapott. Mosolyogtak a temetésen, megöleltek a vendégek előtt, és zárt ajtók mögött mérget suttogtak.
– Mindent elrontasz – mondta anya.
– Nincs benned vendégszeretetre méltó arc – nevetett Lily.
Apa csak whiskyt töltött, és azt mondta: „Aláírod, Emma. Ne csináld ezt csúnyábbá.”
Most viszont csúnya volt.
A lavina dübörgött közelebb.
Beleütköztem a lejtőbe, a bakancsom megcsúszott. Hó robbant a lábam köré. Alattam egy szakadék nyílt, mint egy száj.
„Kérlek!” – kiáltottam, bár tudtam, hogy a könyörgés hiábavaló.
Apa hátrált meg először. „Mennünk kell.”
Anya megfordult, és maga után húzta a kötelet.
Lily még egyszer hátranézett. Remegett a szája.
Aztán velük rohant.
Egy lehetetlen pillanatig újra gyereknek éreztem magam, akit bezártak a házikó konyhája elé, miközben nélkülem ünnepelték Lily születésnapját.
Aztán leesett a hó.
Oldalra csapta a testemet, kiszakította a tüdőmből a levegőt, és fehérségbe temette a világot.
De a sisakom alatt egy apró piros fény villogott folyamatosan.
A kamerám még mindig élt.
És a nagyapám minden mászás előtt tanított nekem egy szabályt.
„Mindig hagyd, hogy a hegy tanúja legyen annak, amit az emberek el akarnak rejteni.”
2. RÉSZ
Meg kellett volna halnom a hó alatt.
Ehelyett félig eltemetve egy kidőlt fenyő mögé kerültem, egy keskeny légzsákba zárva a jég, ágak és sziklák között. Égtek a bordáim. A bal vállam minden lélegzetvételnél felsikoltott. Vér melegítette az ajkamat, majd megfagyott.
De éltem.
Fölöttem a lavina elcsendesedett.
Nem estem pánikba.
A pánik oxigént pazarolt.
Mozgatnom kellett az ujjaimat, és megnyomtam a kabátom belsejébe csíptetett vészjelzőt. Egyetlen gombnyomással elküldtem a helyzetemet a Blackpine Síjárőrségnek. Két gombnyomással a megyei mentőszolgálatnak. Három gombnyomással lezárt riasztást küldtem az ügyvédemnek, Denise Caldernek, élő felhőkapcsolaton keresztül a sisakom kamerájából.
Nagyapa ragaszkodott ehhez a felminősítéshez, miután egy részeg vendég egyszer megpróbált engem hibáztatni a saját lecsúszásáért.
„Előbb a bizonyíték” – mondta nekem. „Utána a könnyek.”
Háromszor nyomtam meg.
Aztán a sötétben vártam, és hallgattam, ahogy a családom eltemeti magát.
Mert a sisakmikrofonom még mindig a szállás biztonsági csatornájához volt csatlakoztatva.
Anya hangja recsegett a fülhallgatómban. „A kötélről ne beszélj!”
Apa lihegett. „Mi van, ha megtalálják?”
– Nem fogják – csattant fel anya. – És ha mégis, akkor elszólta magát. Emma mindig azt hitte, hogy jobban tudja, mint bárki más.
Lily suttogta: „Sikított.”
Anya válasza elég hideg volt ahhoz, hogy elállítsa a remegésemet.
„Akkor emlékezz erre a hangra, mielőtt bárkinek is elmondod az igazat.”
Lehunytam a szemem.
Nem a fájdalomtól.
A tisztánlátástól.
Nem gyászoltak. Próbáltak.
Negyven perccel később mentőkutyák találtak rám. Egy Owen nevű fiatal járőr kétségbeesett sebességgel ásta át magát a havon, miután meglátta a kesztyűm megrándulását.
„Emma! Maradj velem!”
Szólni akartam, de alig mozdult a szám.
Így hát felemeltem az egyik kezem, és a sisakomra mutattam.
Megértette.
A kórházba anyám könnyekben úszott, mintha ékszerek lennének. Apa mögötte állt, sápadtan és mereven. Lily mindkét kezével egy kávésbögrét szorongatott.
– A kicsim! – kiáltotta anya, és felém nyúlt.
Elfordítottam az arcom.
Az orvos azt mondta, hogy három bordám eltört, a vállam kificamodott, két ujjam fagyásos, és agyrázkódásom van. Anya minden sérülésnél hangosabban sírt, miközben az ápolóknak lépett fel.
Apa közelebb hajolt, amikor egyedül voltunk.
– Nagyon beütötted a fejed – mormolta. – A trauma után összekeverednek az emlékeid.
Duzzadt szemekkel néztem rá.
Halkan, szinte kedvesen elmosolyodott. – Ne tedd tönkre ezt a családot egy félreértés miatt.
Lily az ágyam lábánál állt. „A szállásnak stabilitásra van szüksége, Emma. Talán át kellene adnod apának az ideiglenes irányítást, amíg felépülsz.”
Ott volt.
Nem aggodalomra ad okot.
Egy szerződés.
Anya papírokat tett a takaróm mellé. „Csak amíg jobban nem leszel.”
A jobb kezem be volt kötve. A bal karom meg volt kötve. Azt hitték, még egy tollat sem tudok fogni.
