Február közepén, egy szikrázóan napsütéses, fagyos kedd délutánon Denise hívott a városból. – Emma. Az ügyészi iroda épp most hívott. A szüleid ügyvédje… vagyis az új, akit az állam rendelt ki melléjük… indítványt nyújtott be. – Milyen indítványt? – kérdeztem, miközben a kandallóban izzó parazsat piszkáltam egy vassal. – Azt kérik, hogy a bíróság zárja ki a sisakkamerád felvételeit a bizonyítékok közül, arra hivatkozva, hogy az extrém stressz és a hideg miatt “manipulált” lehet a rendszer memóriája.
Nevettem, de a hangom száraz volt. – Denise, mindketten tudjuk, hogy ez képtelenség. A törvényszéki szakértők háromszor vizsgálták be. – Tudom. A bíró is tudja. Ez csak kétségbeesett kapálózás. De van más is. Apád meg akar egyezni. – Mit jelent ez pontosan? – Felajánlotta, hogy teljes beismerő vallomást tesz a gyilkossági kísérletben és a pénzügyi csalásban is, cserébe azért, hogy anyádat és Lilyt mentesítsék a súlyosabb vádak alól. Úgy próbálja beállítani, mintha mindent ő tervelt volna ki egyedül. Hogy ő kényszerítette anyádat a kötél elengedésére.
A vasrúd megállt a kezemben. Apám soha életében nem vállalta a felelősséget semmiért. Ha most be akarja ismerni a bűnösségét, az csak egyetlen dolgot jelenthetett: sarokba szorították, és megpróbálja megmenteni a saját, torz “családmodelljét” – anyámat és Lilyt –, mert anélkül az identitása semmit sem ér.
– Nem egyezünk bele – mondtam halkan. – Nincs vádalku. A saját fülemmel hallottam, ahogy anyám kimondja: Soha nem lett volna szabad örökölnie a kunyhót. És ő rántotta ki a kötelet. Látni akarom mindhármukat a vádlottak padján.
– Rendben, Emma. Közlöm az ügyésszel.
Két héttel később megkezdődött a tárgyalás.
A bíróság épülete hideg volt és visszhangzó. Amikor beléptem a terembe, egyenes háttal, a hegeimet smink nélkül viselve, minden tekintet rám szegeződött. A szüleim a vádlottak padján ültek. Apám lefogyott, a tartása megtört, az a hatalmaskodó aura, ami egész életében körbelengte, teljesen szertefoszlott. Anyám mellette ült, sápadtan, egy fakó szürke kosztümben. Nem volt rajta smink, a haja lenőtt. Amikor a tekintetünk találkozott, a szemében nem láttam megbánást. Csak ugyanazt a hideg, kalkuláló dühöt, amit egész életemben ismertem.
Lily a hátuk mögött ült, a különálló vádlottak padján a pénzügyi csalás miatt. Folyton sírt.
Amikor a tanúk padjára szólítottak, az ügyész lejátszotta a felvételt. A teremben halálos csend lett. Ahogy a sikolyom betöltötte a teret, majd a hegy dübörgése, és végül anyám szavai… láttam, ahogy az esküdtek arca megkeményedik. Egy idősebb nő az első sorban a szájához kapta a kezét.
Apám ügyvédje próbálta menteni a menthetetlent a keresztkérdezésnél. – Miss Hart, ön szerint nem lehetséges, hogy az édesanyja pánikba esett? Hogy a kötél elengedése egy baleset volt a lavina okozta sokk miatt?
Egymásba fontam a kezeimet az ölemben. – Ügyvéd úr. A pánik az, amikor az ember levegő után kapkod, vagy lefagy. De az a mondat, hogy „Emlékezz arra a hangra, mielőtt bárkinek is elmondod az igazat”… az nem pánik. Az számítás. Hidegvérű, megtervezett számítás.
A szavaim után az ügyvédnek nem volt több kérdése. A tárgyalás mindössze három napig tartott. Amikor a bíró felolvasta az ítéletet, a teremben fojtogató volt a feszültség. Margaret és Robert Hart: Bűnösök előre megfontolt szándékú gyilkossági kísérletben, valamint bizonyítékok eltüntetésének kísérletében. Tizennyolc év letöltendő börtönbüntetés, a feltételes szabadlábra helyezés lehetősége nélkül. Lily Hart: Bűnös okirathamisításban és hűtlen kezelésben. Három év letöltendő börtönbüntetés, további két év felfüggesztett.
Amikor elvezették őket, apám megállt egy pillanatra, és felém fordult. – Elpusztítottad a családunkat, Emma – mondta rekedten. Felálltam, és egyenesen a szemébe néztem. – Nem, apa. Én csak túléltem.
5. RÉSZ
Az élet lassan, de biztosan meggyógyította a hegyet – és engem is. Két év telt el a tárgyalás óta. A Blackpine Lodge nemcsak, hogy túlélte a botrányt, hanem virágzott. Az emberek hallották a történetemet, és a kíváncsiság sokakat a hegyre vonzott. De miután megérkeztek, a kunyhó varázsa, a meleg fogadtatás és a páratlan kilátás marasztalta őket.
Owen, az a fiatal járőr, aki puszta kézzel ásta ki a kesztyűmet a hóból, a Lodge biztonsági vezetője lett. A kapcsolatunk valahol a hófúvások, a hosszú éjszakai tervezgetések és a közös, csendes reggeli kávézások között valami mélyebbé és erősebbé alakult. Sosem beszéltünk róla sokat, de a tettek önmagukért beszéltek.
Egy decemberi estén, amikor a vendégek már mind nyugovóra tértek, Owen és én kint álltunk a hátsó teraszon. A levegő kristálytiszta volt, a csillagok élesen ragyogtak a fekete égbolton. A hegycsúcs, amely egyszerre volt a majdnem-temetőm és a megmentőm, némán magasodott fölénk.
– Jól megy a szezon – mondta Owen, miközben a gőzölgő teáját fogta. – Teltházunk van karácsonyra és újévre is. Bólintottam. – Nagyapa büszke lenne. Owen felém fordult, a szemei a sötétben is melegen csillogtak. – Én is az vagyok. Rád.
Mosolyogva megérintettem a kezemmel azt az ujjamat, aminek a hegye kissé érzéketlen maradt a fagyástól. Ez az apró, fizikai emlékeztető már nem okozott fájdalmat. Csak egy jel volt. Egy térkép arról, hogy honnan jöttem.
