– Apropó – folytatta Owen, és egy vékony, fehér borítékot húzott elő a kabátzsebéből. – Ma délután hozta a posta. A városi címről küldték át ide.
Átvettem a borítékot. Az állami női büntetés-végrehajtási intézet pecsétje állt rajta. A feladó: Lily Hart.
Egy pillanatig csak néztem a papírt, éreztem a vékony anyagát az ujjaim között. A húgom három évet kapott, amiből már kettőt letöltött. Hamarosan szabadulhat a jó magaviselet miatt. Bizonyára tudatta volna, hogy mikor jön ki. Vagy talán bocsánatot akart kérni. Vagy talán – ahogy a régi Lily tette volna – megint pénzt akart kérni, az “újrakezdéshez”.
– El akarod olvasni? – kérdezte Owen halkan, egy lépést téve felém, készen arra, hogy támogasson, ha kell. Végigsimítottam a borítékon. Éreztem benne a múlt szagát, a toxikus családi drámák súlyát. Azt a fajta manipulációt, ami sosem múlik el igazán, csak új formát ölt.
– Nem – mondtam, és a hangom tökéletesen nyugodt volt.
Megfordultam, odasétáltam a teraszon lobogó tűzrakó helyhez. A lángok élénk narancssárgán táncoltak a hideg éjszakában. Anélkül, hogy felbontottam volna, a borítékot a tűzbe dobtam. A papír egy másodperc alatt lángra kapott, fekete hamuvá zsugorodott, majd a szél felkapta, és szétszórta a sötét hegyoldalon.
Owen mellém lépett, és átkarolta a vállamat. Hozzábújtam, éreztem a kabátja érdes anyagát és a biztos, erős jelenlétét.
Sokáig azt hittem, hogy a túlélés azt jelenti: mindent kibírsz. De a hegy valami sokkal fontosabbat tanított meg nekem. A túlélés igazi próbája az, amikor rájössz, hogy mikor kell elengedni a kötelet. Amikor rájössz, hogy nem kell cipelned azt a terhet, amit mások akartak a válladra rakni.
A hegy már nem egy fenyegetés volt. Nem egy sír. A hegy az otthonom volt. És most már csak azok léphettek be, akik tisztelték a magasságát.
Jogi nyilatkozat: Ez a történet egy szórakoztatási céllal készült kitalált mű. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyekkel a véletlen műve.
