Az üzletasszony mosolygott, amikor a varrónő felmondást kért… amíg el nem veszítette legfontosabb ügyfeleit.

1. rész

Adriana Valcárcel 11 varrónő előtt nevetett, amikor Ximena Morales bejelentette, hogy felmond, hogy saját műhelyt nyisson.

– Lesz márkád?

– Bárki tud varrni.

– Ha még egyszer munkát kérsz tőlem, nem nyitok neked ajtót.

Ximena összehajtotta a kötényét az asztalon. A 26 éves nő 4 évet töltött azzal, hogy olyan problémákat oldjon meg, amelyek azonnal megszűntek, amint a vásárlók megköszönték valaki másnak a szolgáltatásait.

Nem válaszolt. Kiment a vizsgálóból, átment az épületen, és üres kézzel elsétált a buszmegállóig.

Adriana gyönyörű ruhákat tervezett. Ezt senki sem vitatta. Puebla hölgyei ismerték a vázlatait, az importált terepjáróját és az előkelő környéken álló házát. Amit viszont nem láttak, az Ximena, aki a kora reggeli órákban korrigálta a szabásmintákat, hogy azok lehetővé tegyék valaki számára a levegővételt, az ülést vagy a kar emelését.

Egyszer délután 3-ig varrt egy ruhaujjat. A vevő elégedetten tért vissza, Adriana pedig megkapta az ölelést.

Ximena térdelt, és igazgatta a bélést. Senki sem kérdezte a nevét.

Azon az estén megszámolta a konyhaasztalon megtakarított pénzét: 24 800 peso. Három évbe telt, mire felhalmozta, 100 vagy 200 pesót félretéve, miután kifizette az élelmiszert, a közlekedést és a közüzemi számlákat.

Abban a kis házban lakott, amely egykor az édesanyjáé, Lucíáé volt. Az egyik sarokban ott maradt a lábbeli varrógép, amivel megtanult varrni. Lucía egyenruhákat javított, cipzárakat cserélt, és tojást vagy kenyeret fogadott el, amikor a szomszédja nem tudott fizetni neki.

Az ízületi gyulladás végül megcsavarta az ujjait. Soha nem hagyta abba a gondos munkát.

A ruhák között egy apró kék cérnacsomó rejtőzött.

– Így tudni fogom, hogy átkerültek a kezembe, lányom.

Ximena örökölte ezt a szokást. Minden szegés befejezése után úgy hagyta a csomót, hogy ne legyen útban, és ne látszódjon kívülről.

Csak Doña Rosa, a műhely legidősebb varrónője, és egy Mercedes Escobedo nevű vásárló ismerték a jelentését.

Mercedes évekkel ezelőtt fedezte fel, miközben egy blúzt vizsgálgatott.

„Ez az aláírásom” – magyarázta neki Ximena.

A hölgy elmosolyodott, és többé nem említette.

Hajnalban Ximena összehasonlította a használt gépek hirdetéseit. Egy szervizelt ipari gép 17 200 pesóba került. Egy helyi vállalkozás a fennmaradó megtakarításait már azelőtt elköltötte, hogy egyetlen ügyfél is megérkezett volna.

Arra gondolt, hogy újra összejön Adrianával. Aztán megnézte Lucia fényképét, és elment megvenni a fényképezőgépet.

Az árus otthagyta a boltja előtt, míg Ximena fuvart keresett. Az utca túloldalán egy szabó figyelte a vasszekrény mellett álló fiatal nőt.

Don Ernesto Alcántar negyven évig dolgozott ott. Özvegyember volt, szótlan és aprólékos, még az ollója helyét is beleértve. A pult mögött Carmen, a felesége fényképe lógott. Ő hímezte ki Carmen legszebb kabátjainak béléseit. Carmen halála óta korán bezárt, és érintetlenül hagyta el a szobát, ahol dolgozott. Azon a reggelen Ximena tekintete emlékeztette rá, mennyit nyomhat egy üres szoba.

– A járdán tervezel dolgozni?

Ximena elmagyarázta a helyzetét. A férfi meghallgatta, majd a szabója ajtajára mutatott.

Átadott neki egy zsákot, aminek az egyik válla rosszul volt megvarrva. Ximena kibontotta, ellenőrizte a szerkezetét, és elmagyarázta, hogyan kell megjavítani. Don Ernesto hagyta, hogy dolgozzon. Amikor Ximena végzett, egy szót sem szólt, és végighúzta az ujjait a varráson.

Aztán kinyitott egy szobát hátul.

—1400 peso havonta.

– Te takarítasz.

– Ez nem ajándék.

Ximena beleegyezett. Délután kipakolta a dobozokat, felmosta a padlót, és a mosógépét az ablak alá helyezte.

Az első hetekben senki sem jött. Don Ernesto megtanította neki, hogyan találjon ki saját szabásmintákat, és hogyan javítsa ki azokat másolás nélkül. Először egy blúzt tervezett, aztán egy másikat. Több papírt tépett szét, mint amennyit megtartott.

A pénz egyre fogyott.

Egyik este Itzel, a 25 éves menyasszony, egy táskával a kezében érkezett. Két hét múlva lesz az esküvője. 36 000 pesót fizetett Adriana műhelyében, és a ruha elszakadt az utolsó próba során.

Azt mondták neki, hogy hízott, és vennie kellene egy másikat.

– A családom már mindent elköltött, amit csak tudott.

Ximena a szakadt oldalt ellenőrizte. A ruha nem volt elég bő, és a varrások annyira feszültek, hogy az anyag végül megengedte magának.

– A tested nem tette ezt tönkre.

– A ruhadarab javításra szorul.

3600 pesót kapott fizetésként, és két napig dolgozott. Don Ernesto kávét és süteményt hagyott az asztalon, amikor kora reggel még varrás közben találta.

Itzel visszajött, vett egy mély lélegzetet, leült és felemelte a karját. Semmi sem engedett. Sírni kezdett a tükör előtt.

A szoknya belsejében egy kis kék csomó volt.

Az esküvő után újabb érdeklődések érkeztek. Ximena a megtakarításai felhasználása nélkül fizette a lakbért, és a keresetéből fonalat vásárolt.

Adriana tudta, ki javította meg a ruhát. Mosolygott a vevőre, aki elmondta neki, és megvárta, amíg egyedül marad, mielőtt felhívta a beszállítót.

Don Hugo Román már húsz éve árult neki szöveteket.

– Ha eladsz Ximenának, lemondom az összes megrendelésemet – mondta neki Adriana.

Másnap Ximena bejött a holmijai listájával. Hugo kerülte a tekintetét.

– Nincs nálam, amire szükséged van.