Mögötte ugyanabból az anyagból készült tekercsek érték el egészen a mennyezetig.

2. rész

Ximena vitatkozás nélkül távozott. Nem kellett megkérdeznie, hogy ki telefonált.

Aztán elkezdődtek a lemondások. Az egyik ügyfél nem válaszolt. Egy másik azt mondta, hogy inkább vár. Egy rövidáruboltban hallotta, hogy ügyes kezei vannak, de eredeti ötletei nincsenek.

Fájt neki, mert még mindig a nulláról tanulta az alkotást.

Adriana szánalommal teli hangon terjesztette ugyanezt a verziót.

– Nagyon szorgalmas lány.

-Remélem, megtalálja a helyét.

Eközben a műhelyében egyre több hiba történt. Társa, Bruno Castañeda, aki az üzlet 30%-át birtokolta, csökkentette a kifizetéseket, és nyomást gyakorolt ​​a munkásokra, hogy gyorsabban termeljenek.

A 61 éves Doña Rosa 22 éve dolgozott ott. Adriana gyanította, hogy a nő ajánlotta Ximenát, és osztott műszakot szabott rá, ami egész nap lefoglalta.

A nő abbahagyta a szabóság látogatását. Ximena úgy gondolta, hogy ő is úgy döntött, hogy távolságot tart.

Pueblán kívül keresett szöveteket. A szállítás, a kis mennyiségek és a postaköltség miatt időt és pénzt veszített. Egyik este kifizette a lakbért, és ott maradt a vacsorához szükséges érméket számolgatva.

Betette az ollóját egy dobozba. Nem tudta, hogy ki tudja-e nyitni a következő héten.

Aztán megérkezett Hugo, esőtől csuromvizesen, egy tekercs vattával.

– Közvetlenül eladom neked.

—Blokkkal és ugyanazon az áron, mint korábban.

Ximena nem nyúlt hozzá.

– Tegnap semmim sem volt magamnak.

A férfi lehajtotta a fejét.

– Féltem, hogy elveszítem a legjobb ügyfelemet.

Ez eszébe juttatta valamit, amit már majdnem elfelejtett: amikor Adriana késett egy fizetéssel, Ximena 1920 pesót adott át a saját pénzéből, hogy fedezze egy sürgősen beszerzendő ruhadarab anyagköltségét. Soha nem fizették vissza.

– Te válaszoltál, amikor ő nem.

– És becsuktam rád az ajtót.

– Ez nem volt helyes.

Otthagyta az anyagot, és megegyeztek a fizetésben. Ximena megvárta, amíg elmegy, majd leült a földre és sírva fakadt.

Másnap megérkezett Dr. Gabriela Treviño. Három hét múlva átvette volna a kórház igazgatói posztját, és hivatalos öltözékre volt szüksége. A vállműtét után heg maradt rajta, és mozgáskorlátozottságot szenvedett.

Adriana nem volt hajlandó adaptálni az egyik tervét.

– Azt mondta, hogy tönkretenné a kirúgási sorozatot.

Ximena megkérdezte, mely mozdulatok kényelmetlenek számára. Figyelmesen meghallgatta, méréseket végzett, és előkészített egy pamutmintát. Nem ígérte meg, hogy megváltoztatja a vállát: a ruháknak alkalmazkodniuk kellett hozzá.

Az első próbálkozás hátulról húzta meg.

Don Ernesto az ajtóból figyelte.

– Adj neki teret ott, ahol szüksége van rá.

– Nem ott, ahol a rajz szebbnek tűnik.

Ximena újraszabta a szabásmintát. Addig igazította a szerkezetet, amíg Gabriela már nem tudott mozogni az anyag miatt, hogy behajlítsa a karját.

Hugo szállította az utolsó anyagot. Ezúttal nyíltan teljesítette a kérését.

Az utolsó vizsgálat során az orvos a tükör előtt állt.

– Évek óta minden öltözködéskor a vállamra gondoltam.

– Most már átgondolhatom, mit fogok mondani.

Ez volt az első ruhadarab, amelyen egy Ximena Morales feliratú címkét viselt. Alatta a kék csomó volt.

Gabriela 200 emberrel beszélt, és ajánlotta a varrónőjét. Megérkezett egy boltos, akinek átalakításra volt szüksége a lánya quinceañera ruháján, és egy ékszerész, akinek Ximena azt tanácsolta, hogy vegyen egy olcsóbb anyagot, amely jobban illik a kabátjához.

Minden munka vezetett a másikhoz. Ximena elkezdett időpontokat foglalni és betartani azokat anélkül, hogy lehetetlen szállításokat ígért volna.

Adriana ügyfelei kezdték észrevenni a különbséget. A vázlatai továbbra is elegánsak voltak, de a ruhák késve érkeztek meg, vagy túl sok illesztést igényeltek.

A vállalkozásnak 1,9 millió peso hitele, kifizetetlen beszállítói tartozásai és a kiadások, amelyek látszólag soha nem csökkentek. Egy nagy megrendelés, amelyet Sofía, Mercedes Escobedo lányának esküvőjére kaptak, életben tartotta a reményeiket.

Adriana úgy döntött, hogy személyesen vágja ki a ruha csipkéjét.

Azt akarta bizonyítani, hogy nem függ a beosztottaitól.

Doña Rosa aznap este visszatért egy ottfelejtett táskáért, és megtalálta az asztalon. Látott egy bevágást a csipke központi motívumán. Aztán még egyet.

Adriana összeszedte a darabokat és elrejtette őket.

Másnap Rosa meglátogatta Ximenát. Elmesélte neki, mi történt, és még valami mást is: a varrónő soha nem tanult meg szabni vagy varrni. Szégyellte saját édesanyját, Doña Amparót, a környékbeli varrónőt, és olyan életet épített fel, ahol senki sem téveszthette össze őket egymással.

„A tervezés egy értékes szakma” – mondta Rosa.

– De meg kell utálnia a mieinket ahhoz, hogy felsőbbrendűnek érezze magát.

Ximena még mindig ezeken a szavakon gondolkodott, amikor a következő éjjel magas sarkú cipők zaját hallotta a folyosón.

Adriana egy zacskót hagyott az asztalán. Benne volt a roncsolt csipke.

– Fizetek neked 80 000 pesót, hogy megjavítsd.

– Senkinek sem szabad tudnia, hogy azért jöttél, hogy segíts nekem.

– Aztán visszajössz hozzám, saját címke nélkül.

A nő, aki megesküdött, hogy soha többé nem nyit neki ajtót, most épp most lépett be az övébe, hogy megkérje, mentse meg az üzletét.

3. rész

Ximena óvatosan kibontotta a csipkét. Hónapokig hallgatta azt a nevetést, és most egy olyan nő állt előtte, aki kerülte a kezére nézést.

„Tanulmányozhatom a megoldást” – mondta.

– A Mercedesnek tudnia kell a problémáról.