Meggazdagodva visszatért a férjéért… mit sem sejtve arról, hogy két bátyja otthon és kenyér nélkül hagyta.

Paulina a táskájában hordott egy órát, ami többe került, mint az összes bútor abban a szobában, ahol a férje aludt, de a férfi éppen pénzt számolgatott, hogy egynapos kenyeret vegyen.

Egy San Miguel el Alto-i pékség sarkából látta meg. Andrés Luna lefogyott. Az ingén folt volt a könyökénél, a csizmáján pedig egy varrásnál elszakadt a varrás. A pék átnyújtott neki egy zacskó zsemlét.

– Holnap megjavítom neked a raktár ajtaját, Don Vicente.

– Nem kell mindent munkával fizetned, Andrés.

Alig mosolygott. Amikor átvette a táskát, a fény megvilágította az ezüst jegygyűrűt, amit még mindig a kezén viselt.

Paulina a falnak támaszkodott, hogy ne essen el.

Visszatért ahhoz a férfihoz, aki eladta a teherautóját, hogy adjon neki még egy esélyt. Azt mondták neki, hogy megszökött egy másik nővel. Mégis, száraz kenyeret evett vacsorára, és még mindig viselte a gyűrűt, amit az esküvőjük napján húzott az ujjára.

A visszatérése még aznap délután megkezdődött.

2001-ben, öt év monterreyi tartózkodás után Paulina Mendoza visszatért szülővárosába, Jaliscóba. 38 éves volt, és egy szállítmányozási céget alapított egy kölcsönzött irodában. Most teherautókat, raktárakat és alkalmazottakat koordinált, de amikor meglátta a családi házához vezető kocsifelhajtót, csak Andrésre tudott gondolni.

Amikor megkapta a várostól távoli állásajánlatot, a férje asztalosként dolgozott, és egy régi kisteherautóval szállított. Eladta, hogy kifizesse az utat és az első néhány hónap lakbérét.

– Mindig is tudtad, hogyan kell rendszerezni azt, amit mások elveszettnek tartanak. Próbáld ki.

Paulina sírt a konyhaasztalon.

– Visszajövök érted.

– Gyere vissza, mert velem akarsz lenni. Nem azért, mert úgy érzed, tartozol nekem valamivel.

Először telefonon beszéltek. Aztán a hívások egyre nehezebbé váltak: irodaváltások, hosszú napok úton, zsúfolt vonalak és olyan ügyek, amik mindig Rafaelen, a bátyján keresztül mentek. Felajánlotta, hogy kezeli a hazaküldött pénzt és kézbesíti a leveleket Andrésnek.

Oscar, az öccs, megerősítette a beszámolóikat. Ha Paulina megkérdezte, miért nem hívja Andrés, azt válaszolták, hogy otthonról dolgozik, szégyelli, hogy rá kell támaszkodnia, vagy hogy időre van szüksége, hogy alkalmazkodjon a sikeréhez.

Hónapokig kitartott. Aztán többet kezdett írni, és kevesebbet kérdezett. Elfogadta a magyarázatokat, mert azok azoktól a férfiaktól származtak, akikkel megosztotta gyermekkorát. Valahányszor fontolgatta a visszatérést, felmerült egy üzleti adósság vagy egy vészhelyzet, amelyet a testvérei azt tanácsolták neki, hogy először rendezzen.

Most egy olyan órát viselt, amelyet Andrés évekkel korábban egy boltban csodált meg. Legszívesebben maga vette volna fel, és megkérte volna, hogy menjen el vele.

Rafael egy új kapu előtt üdvözölte.

– Nézz csak magadra. Úgy tűnik, már most is a tiéd Monterrey fele.

Oscar fogta a bőröndjét. A házban új padlóburkolat, bőrfotelek és egy hatalmas televízió volt. Paulina Andrést kereste a teraszon, majd a nappaliban.

Az esküvői fotójuk eltűnt.

Paulina addig a megkönnyebbülést érezte a visszatéréstől. Rafael volt a bátyja, aki elvitte iskolába, amikor az apja nem tudta, aki kölcsönadott neki egy kabátot az anyja temetésén. Bízott benne, emlékezett a fiúra azokból az időkből, anélkül, hogy azon tűnődött volna, mivé vált.

Hol van a férjem?

Rafael abbahagyta a mosolygást.

– Van valami, amit nem akartunk elmondani neked, amíg felnőttél.

Azt mondta, hogy Andrés neheztelni kezdett, és végül egy másik nővel hagyta el.

– Majdnem 3 évvel ezelőtt.

Oszkár felemelte a fejét.

– A San Miguel fesztivál után volt. Még nem csináltak kettőt.

Rafael rápillantott.

Paulina otthagyta a bőröndöt.

– És mi a helyzet a pénzzel, amit továbbra is kaptak érte?

–Voltak háztartási kiadások. Nem hagyhattunk mindent abba csak azért, mert Andrés úgy döntött, hogy elmegy.

Belépett a hálószobába, amit megosztottak. Óscar ott tartotta a szerszámait és a ruháit. Egy virágcserép alatt talált egy Andrés által készített asztalt, amelynek egyik sarkába az ő monogramja volt vésve.

– Azt mondtad, elvitte a holmiját.

– Nem akarta azt a régi bútordarabot.

Paulina eltávolította a virágcserepet. Andrés megígérte, hogy megtartja az asztalt, még akkor is, ha tudnak jobbakat venni.

Az udvaron Doña Beatriz, egy 70 éves szomszédasszony közeledett zöldségekkel. Az ajtó felé pillantott, mielőtt egy papírdarabot csúsztatott a férfi kezébe.

– Ne higgy el mindent, amit mondanak. Menj el arra a címre.

A cím elvezette a műhelyhez, ahol Andrés dolgozott. Paulina kintről figyelte: a férfi eltett egy deszkát, becsukta a kaput, és bement a hátsó szobába. Ott egy egyszemélyes ágy, egy szögről lógó ruhák és egy majdnem üres rizsesüveg állt.

Aztán követte a pékségbe.

Amikor meglátta a gyűrűjét, Rafael minden magyarázata szertefoszlott.

Még nem közelítette meg. Félt, hogy megérkezik, és olyan árulást követel tőle, ami talán soha nem is létezett. Elment megkeresni Beatrizt, és elmondta neki, mit látott.

Az idős asszony lesütötte a tekintetét.

„Azon az estén, amikor kirúgták, hallottam a vitát. Rafael kidobta a táskáit az utcára. Azt mondta neked, hogy nem akarod itt találni, amikor visszatérsz.”

– Soha nem mondtam ilyet.

– Andrés is tagadta. Amíg meg nem mutattak neki egy darab papírt.