Egyik délután frissen sült zsemléket vettek. A férfi az egyiket megtörte, a másik felét pedig Paulina elé tette. A nő megfogta a férfi kezét, és érezte a gyűrű ismerős szélét.
A falon az esküvői fotójuk lógott. Alatta egy másik, amely a műhely megnyitásakor készült: ők ketten, fáradtan és mosolyogva, Beatriz közöttük.
Paulina befejezte a kenyerét. Andrés becsukta a kaput és zsebre tette a kulcsokat.
A megtalált levelek az asztalon hevertek. Némelyiket még együtt olvasták; mások egy kevésbé fájdalmas délutánra vártak. Már nem voltak bezárva egy ládába, és nem is a megbocsátás követelésére szolgáltak. Olyan szavak voltak, amelyek ennyi idő után végre beteljesíthették útjukat.
– Hazamenjünk?
Felkelt, hogy vele menjen. Ezúttal nem kellett senkitől megkérdeznie, hol van a férje.
