Egy milliomos meglátogatta volt felesége szerény otthonát… és amit látott, könnyekre fakasztotta.

Esteban megérkezett volt felesége házához, hogy aláírást vásároljon, és végül térdelt a földön, sírva az anya előtt, akiről azt hitte, hogy Houstonban kórházban van.

De mielőtt meghallotta volna a hangját, Jimena Lunára kellett néznie 7 év hallgatás után.

Iskolai egyenruháit felakasztva találta egy tepoztláni udvaron. A haja fel volt fogva, és egy egyszerű ruhát viselt, amelynek a zsebénél gombostűket tűzött.

– Mire van szükséged, Esteban?

A mellkasához szorította a mappát.

– Van egy darab föld Valle de Bravóban, ami még mindig mindkettőnk nevén van.

Jimena befejezte az ing felakasztását.

– Most már emlékszel, hogy létezem.

Esteban 36 éves volt, és egy építőipari céget vezetett, amelynek projektjei több városban is megvalósultak. Három hét múlva feleségül vette Renata Ibáñezt. Jövendőbeli apósa a földet turisztikai fejlesztésbe akarta beépíteni, de ehhez Jimena engedélyére volt szükségük.

Felkészülten érkezett a tárgyalásra. A lány tekintete lefegyverezte az út során begyakorolt ​​mondatokat.

– Ülj le – mondta Jimena.

Egy műanyag székre mutatott egy citromfa alatt, ami alig adott árnyékot. A szomszédos birtokról Don Alberto kalappal a kezében figyelte az eseményeket.

– Te biztos az vagy, aki sosem jött el.

Esteban válaszolni akart, de Jimena kávéval és édes kenyérrel jött ki. Átnyújtott neki egy fehér, félhold alakú csorba csészét.

Ismerte azt a márkát.

A bögre velük volt egy bérelt szobában Iztacalcóban, amikor 24 éves volt, és szerződéseket keresett, miközben Jimena hajnalig varrt. Az apja kirúgta, mert nem volt hajlandó csatlakozni a családi vállalkozáshoz. Jimena hitt benne, amikor még alig volt hátizsákja és kézzel rajzolt tervrajzai.

Jimena egy ideig eladta a varrógépét, hogy kifizesse a lakbért. Egy szomszéd műhelyében dolgozott, míg Esteban ugyanazokban a foltozott cipőkben járt építkezésről építkezésre. Amikor megkapta az első előlegét, vett egy másik gépet, mielőtt kosztümöt vett volna. Emlékezett arra az örömre, amellyel Jimena próbálgatta a pedált. Most a gép bent volt a házban, és egyenruhákat fejezett be, hogy kifizesse a gyógyszereket, amiket soha nem is kérdezett meg, kinek van rá szükségük.

Aztán jöttek a szerződések, a kibékülés a családjával, és egy olyan ház, ahol Jimenát sosem látták szívesen.

– Azt hittem, kidobtad azt a poharat.

– A pohár semmit sem ártott nekem.

Esteban kinyitotta a mappát.

– Serrano készítette elő a dokumentumokat.

Jimena arckifejezése megváltozott.

– Arturo Serrano?

Bólintott.

– Ugyanaz, aki azzal fenyegetett, hogy aláíratja velem a válási papírokat.

Esteban abbahagyta a papírok mozgatását.

– Azt mondta nekem, hogy nem akarsz velem beszélni.

Rövid, örömtelen nevetést hallatott.

– Még mindig hiszel neki.

Hét évvel ezelőtt, azon a reggelen, Carolina, Esteban nővére, bejelentette, hogy eltűnt anyja gyöngy nyaklánca. Jimena bőröndjében találták meg, egy zsebkendőbe csomagolva.

Esteban Monterreyben volt. Serrano dokumentumokkal és fenyegetésekkel érkezett: ha aláírja és elhagyja a házat, nem emelnek vádat ellene. A nő biztosította, hogy a férje már mindent jóváhagyott.

Más történetet mesélt Estebannak. Jimena pénzt lopott, elhagyta a házasságot, és egy üzenetet hagyott hátra, amit Carolina dührohamában megsemmisített.

„Láttad már azt a cetlit?” – kérdezte Jimena.

Lesütötte a tekintetét.

– Három napig vártam rád egy panzióban.

A nő a ruhájára szorította a kezét.

– Addig kértem, hogy láthassalak, amíg rá nem jöttem, hogy senki sem fogja nekem kinyitni az ajtót.

Abban a pillanatban egy fiú érkezett, akinek a hátizsákja a hátának ütődött. Megölelte Jimenát, majd alaposan szemügyre vette a látogatót.

Esteban tekintete volt.

– Diego vagyok.

Poros kezét nyújtotta felé.

-Hány éves vagy?

—6 és fél.

Esteban zúgást érzett a fülében.

– És az apád?

Jimena felállt, de a fiú már válaszolt is.

– Épületeket épít a városban.

Mosolygott.

– Anya azt mondja, még mindig nem tudja, hogyan juthat el ide.

Esteban Jimenára nézett. A lány magához ölelte, szeme könnybe lábadt.

Köhögés hallatszott a házból. Don Alberto belépett egy pohár vízzel a kezében, olyan közönnyel, mint aki ismeri a megszokott szokásokat.

Jimena megkérte a fiút, hogy mossa meg a kezét.

– Ma nem tudok mindent elmagyarázni neked.

Esteban megpróbált közelebb lépni.

– Kérlek, menj el.

Megengedte neki, hogy megtartsa a dokumentumokat átnézésre. Aztán becsukta a kaput.

Egy falusi fogadóban töltötte az éjszakát. Renata felhívta, hogy megkérdezze, aláírta-e a varrónő a szerződést.

– Kínálj neki többet – parancsolta.

– Jimenának hívják.

Ideges csend támadt.

Carolina percekkel később felhívta. Tudván, hol van, követelte, hogy térjen vissza. Szüksége volt az aláírására is valamilyen meghatalmazás miatt, amely az anyjához kapcsolódott.

– A houstoni klinika nem várhat tovább.

Négy éven át mondogatta neki, hogy a látogatások felzaklatják Doña Soledadot. Küldött kertekről készült fényképeket és számlákat; Esteban havi 200 000 pesót fizetett, elfogadta a lemondott videohívásokat, és visszatért a munkájához.

Azon az estén szégyellte magát, amiért milyen könnyű volt abbahagyni a kérdezősködést.

Reggel visszatért Jimena házához. Egy doboz gyógyszer és gyógyszertári blokk mellett varrt.

Don Alberto egy kerítést javított: barátja tehene ledöntötte az oszlopokat. Esteban levette a kabátját és segített neki.

„Terhesen érkezett” – mondta a szomszéd, miközben a drótot fogták.

A mérnök abbahagyta a munkát.