– És mégis mindenki más előtt felkelt varrni.

Diego előállt egy rajzzal. Egy torony, egy kis ház és egy kakas volt rajta egy gyerek mellett.

– Ez Kalóz – magyarázta.

A legfelső ablakban rajzolt férfira mutatott.

– És ez az én apám.

Jimena megvárta, amíg a fia bement, hogy átöltözzön. Aztán átnyújtott Estebannak egy borítékot, benne a születési anyakönyvi kivonatával és egy ultrahanggal.

– Ő a te fiad.

Leült egy kidőlt oszlopra.

A terhességről csak azután tudott meg, hogy kirúgták a szülésből. Megpróbálta ultrahangvizsgálatot végeztetni Serranóval, de ő azt válaszolta, hogy Esteban semmi köze sem hozzá, sem a gyermekéhez.

Esteban eltakarta az arcát.

-Nem tudtam.

– Én sem tudtam, hogy hazudnak nekem.

Tovább sírt, míg Jimena összeszedte a szerszámokat a padlóról. Amikor már tudott beszélni, engedélyt kért, hogy elkísérhesse őket az iskolába. Beleegyezett, anélkül, hogy még bemutatta volna apjaként.

Diego azt mondta neki, hogy hidakat akar építeni, és hogy Pirata felébresztette, mielőtt az ébresztőórája szólt volna. Esteban minden részletre odafigyelt, mintha örökre emlékeznie kellene rá.

Délután Renata újra felhívott.

– Van egy fiam – mondta neki.

Néhány másodperc múlva válaszolt.

– Akkor fizesd ki a tartozást, és fejezd be a földügyletet.

Esteban letette a telefont. Jimenára nézett, aki éppen a fiút tanította, hogyan tegyen kukoricát a kakas etetőjébe.

Ahogy leszállt az est, elbúcsúzott a kapuban. Diego megígérte, hogy legközelebb megmutatja Piratát.

Aztán egy dal hallatszott a házból.

Ez volt az a dallam, amit az anyja talált ki, amikor kicsi volt, és félt egyedül elaludni. Esteban elejtette a billentyűket.

— Ki énekel?

Jimena lehunyta a szemét, majd kinyitotta a kaput.

– Ne emeld fel a hangod!

Egy idős asszony jelent meg az ajtóban, Don Alberto karjára támaszkodva. Szürke kendőt és Jimena által megfoltozott papucsot viselt.

– Az én kis Estebanom.

Letérdelt, mielőtt odaért volna hozzá.

Az anyja sokkal soványabb volt. Simogatta a haját, miközben megcsókolta a kezét és az ölében sírt.

– Rosszul teljesítettél az iskolában, fiam?

Diego odalépett Jimenához.

– Ismered a nagymamámat, Solt?

Esteban felnézett. A fia évek óta „nagymamának” szólította azt a nőt, akiről azt hitte, hogy több ezer mérföldnyire van.

Amikor Soledad elfáradt, Jimena elkísérte aludni. Később egy cipősdobozzal tért vissza.

Négy évvel korábban Tolucában találta meg az idős asszonyt, miután elsőáldozásra való ruhákat szállított. A nő egy padnál volt, és a fia felől kérdezősködött.

Jimena orvosi segítséget kért. Később megtudta, hogy egy idősek otthona Soledad Pérez néven regisztrálta. Carolina három hónapig fizetett, majd nem reagált. Az intézmény törölte a regisztrációját anélkül, hogy garantálta volna, hogy bárki befogadja.

Miután elvégezte a szükséges előkészületeket, Jimena hazavitte a kislányát. Diego akkoriban 2 éves volt.

Attól a naptól kezdve éjszakai varrással fizetett a konzultációkért és a gyógyszerekért.

– Miért nem figyelmeztettél?

A lány felé tolta a dobozt.

Visszaküldött levelek és postaköltség-elismervények voltak benne. Az egyik Diego születését hirdette; egy másik leírta, hogyan találta meg Soledadot, és hogyan kérte meg, hogy jöjjön érte.

Serrano irodája mindent visszaadott egy fenyegetéssel együtt: minden további kommunikációnak következményei lesznek a nyaklánc állítólagos ellopása miatt.

Jimena is bement az irodába. Az őröket arra utasították, hogy hívják fel az irodát, amint meglátják. Egy recepciós megengedte neki, hogy borítékot hagyjon; hetekkel később az a visszaküldött levelek között bukkant fel. Az Estebanhoz tartozó személyes telefonszám, amit ismert, nem működött. Mivel Diego még kisgyerek volt, Soledad pedig gondozásra szorult, minden út azt jelentette, hogy elmulasztotta a feladatait, és olyan pénzt költött, amije nem volt. Végül attól félt, hogy egy panasz elvágja azoktól, akikre támaszkodott.

Esteban addig olvasott, amíg a könnyei el nem mossák a sorokat.

Jimena megmentette az anyját, felnevelte a fiát, és megpróbálta megtalálni. Hagyta, hogy mások döntsék el, mit érdemel hallani.

– Majd én megjavítom.

–Kezdd azzal, hogy figyelsz, Esteban.

Azon az éjszakán egy széken aludt az anyja szobája közelében.

Hajnalban Soledad néhány percre felismerte. Emlékezett rá, hogy Carolina dokumentumokat adott át neki aláírásra, és azt mondta neki, szégyelli, hogy beteg anyja van.

Aztán az elhunyt férje felől érdeklődött. Esteban erőltette volna a dolgot, de Jimena a vállára tette a kezét.

– Most már reggeliznie kell.

Elkészítette a kenyeret, és mellette maradt.

Felbérelte Lourdes Paredest, egy független ügyvédet. Odaadta neki a leveleket és a bankszámlakivonatait. Elkezdte kérni a dokumentumokat és az intézkedéseket Soledad vagyonának védelmére.

Az állítólagos klinikától származó kifizetéseket Carolina által kezelt számlára utalták. A számlákon említett intézmény megerősítette, hogy soha nem kezelte az édesanyját.

Csak ezek a betétek összesen 9 600 000 pesót tettek ki. Ezen felül ott volt még a nyugdíj és az osztalék, amit Carolina kétes meghatalmazásokon keresztül kezelt.

Az új cégek a Soledad által a vállalatban birtokolt 20%-os részesedés megszerzésére törekedtek.

Mielőtt a szemle befejeződött volna, Carolina megjelent a ház előtt Serranóval és egy járőrkocsival.

„Ez a nő akarata ellenére tartja fogva az anyámat” – vádolta.

Diego Jimena mögé bújt. Esteban előrelépett, és megkérte a tiszteket, hogy hallgassanak meg mindenkit.

Serrano úgy említette a régi lopás vádját, mintha az elég lenne a letartóztatáshoz. A rendőrség ellenőrizte, mit hozott magával: feljelentést tett, de házkutatási parancsot nem.