Gondoskodik idős apjáról… egészen addig, amíg a milliomos korán el nem kezd hazajárni.

Gabriel Montes emlékezetből tudta felidézni, hogy apja mikor vette be az egyes gyógyszereket, de arra nem emlékezett, mikor vacsorázott vele utoljára.

A kardiológus kérdése ott lógott a levegőben a rendelőben.

– Mikor ült le Don Aurelioval enni anélkül, hogy utána megbeszélést tartott volna?

Az üzletember az órájára nézett. Apja lesütötte a tekintetét a gyűrűre, amelyet még mindig viselt, annak ellenére, hogy Elena, a felesége, már évekkel korábban meghalt.

„Van sofőrje, biztosítása, otthoni segítsége, és minden szakembere, amire szüksége van” – válaszolta Gabriel.

– kérdeztem tőle, miután együtt vacsoráztak.

Gábriel felállt, vörösen a szégyentől és a dühtől.

– Nem azért jöttem ide, hogy megítéld, mennyire szeretem az apámat.

Dr. Mariana Valdés azt hitte, hogy egy újabb gazdag férfival találkozott, aki összekeveri a fizetést a gondoskodással. Hat nappal később, egy kórházban rájött, mennyi mindent nem tud még mindig.

Mariana már 12 éve dolgozott abban a Del Valle negyedbeli klinikán. A lakását a műszakokból, konzultációkból és a hosszú időn át végtelennek tűnő fizetésekből származó pénzből vette. A fontos vezetéknevek sosem keltettek benne automatikusan csodálatot.

Aurelio Montes viszont a kedvence volt, mióta egy évvel ezelőtt először belépett a házba. 74 éves volt, szívbetegsége miatt orvosi ellenőrzésre volt szüksége, és rendkívüli képességgel rendelkezett arra, hogy az édes kenyérről vitatkozzon, miközben úgy tett, mintha minden utasítását betartaná.

Tizenöt perccel korábban érkezett, kivasalva az ingét, összehajtva a zsebkendőjét. Felállt, amikor Mariana belépett, annak ellenére, hogy Mariana ragaszkodott hozzá, hogy ülve maradjon.

– Úgy tűnik, ma nem sokat aludt, doktor úr.

– És úgy nézel ki, mintha megint a pékségben jártál volna.

-Beszélgetni mentem.

– Milyen különös párbeszédet hagytak az ingén.

Aurelio a morzsákra nézett és nevetett.

Ami aggasztó volt, az az volt, hogy mindig egyedül érkezett. A sofőr mindig letette a recepciónál, majd később visszajött. Amikor Mariana Gabrielt kérdezte, az idős férfi felegyenesedett, és elmesélte, hogyan alapította meg a cégét egy bérelt irodával és három alkalmazottal.

Most több emeletet foglalt el Santa Fében.

Aurelio elismételhette volna az egész történetet anélkül, hogy megemlítette volna, hogy coyoacáni háza szinte minden éjjel csendben maradt.

– A fiam sokat dolgozik.

– És meglátogatod őt?

– Bármit megkapok tőle, amit kérek.

Mariana letette a tollat.

– Mit kért tőled mostanában?

A férfi kinézett az ablakon.

– Semmi, amim ne lenne már meg.

A konzultáció során néhány eredmény arra utalt, hogy a kezelését felül kell vizsgálni, és további vizsgálatokat kell végezni. Mariana nyugodtan elmagyarázott mindent. Utána engedélyt kért, hogy beszélhessen Gabriellel, és felvehesse a kapcsolatot a családjával.

Aurelio egyetértett, de hozzátett valamit, amit nem tudott elfelejteni.

– Ne hívd fel, ha nem fontos.

– Mindent elejt és futásnak ered.

– Akkor tudja, hogy a lány akarja őt.

– Persze, hogy tudom.

– Ezért nem akarom minden alkalommal aggódni, amikor valami fáj.

Két héttel később Gabriel megjelent egy mappával, egy kifogástalan öltönnyel és egy 12:30-kor kezdődő megbeszéléssel.

Figyelmesen hallgatta az orvosi jelentést. Kérdezett a vizsgálatokról, a figyelmeztető jelekről és az otthoni felügyelet lehetőségéről. Aurelio nem volt hajlandó, hogy valaki folyamatosan felügyelje.

– Még mindig én dönthetem el, hogyan élek.

– Segíteni próbálok neked, apa.

Gabriel előhúzott egy kézzel írott listát. Rajta voltak a gyógyszerek, a korábban említett változások, és egy reakció, amiről Aurelio elfelejtett beszélni. Mariana rájött, hogy sietős fia olyan részleteket is tud, amelyek nem szerepeltek a konzultációs összefoglalóban.

Aztán feltette a kérdést a vacsoráról, és minden rosszul végződött.

De amikor Aurelio felállt, a jobb cipőfűzője húzódott a padlón. Gabriel, aki már az ajtónál volt, visszatért. Letérdelt a csempére a drága öltönnyel, és szó nélkül megkötötte.

– Fűző nélküli cipőt vásárolj.

– Tetszenek ezek.

– Tudom, hogy kedveled őket.

Aurelio a karjára támaszkodott. Olyan bizalmas hangvétellel távoztak, hogy Mariana csak a csukott ajtót bámulta.

A következő csütörtökön Aurelio rosszul érezte magát, miközben vacsorát melegített. Rosa, a nő, aki hetente háromszor segített neki, már elment. A sofőr visszament néhány iratért, és ott találta a földön ülve, sápadtan, amint azt hajtogatta, hogy csak pihenésre van szüksége.

Hívta a mentőket.

Mire Mariana megérkezett a kórházba, a sürgősségi csapat már ellátta Aurelio állapotát. Állapota stabil volt, megfigyelés alatt állt, és panaszkodott, mert a köpenye fedetlenül hagyta a lábait.

Gabriel esőtől átázva, nyakkendő nélkül, kezében a telefonjával jelent meg. Befejezetlenül hagyott egy tárgyalást.

Amint meghallotta, hogy az apját felveszik, elkezdte felhívni a többi kórházat.

– Ma este át akarom vinni.

– Tudok egy klinikát, ahol azonnal fogadhatják.

Mariana megállította a folyosón.

– Az áthelyezése most semmilyen orvosi előnnyel nem jár.

– Már megkapja a szükséges ellátást.

– A legjobbat akarom neki.

– Akkor hallgasd meg a csapatot, mielőtt mentőt hívsz.

Gabriel megszorította a telefont. Az arca hitetlenkedéstől eltorzult.

Aurelio hangja hallatszott a szobából.

– Ha tovább akarsz küzdeni, csukd be az ajtót.

– Rosszul vagyok, de még hallok.

Mariana bejött és megigazította a lepedőt. Gabriel követte, odahúzott egy széket, és leült az ágy mellé.