– Aludj el, fiam.

– Maradok még egy kicsit.

– Holnap dolgozol.

– Maradok, apa.

Három órakor Mariana visszament a lakásba. Gabriel a kanapén aludt, lehetetlen testhelyzetben görnyedve. A telefon ki volt kapcsolva az asztalon. Aurelio ujjai az ingujja mellett pihentek, mintha álmában neki is ellenőriznie kellett volna, hogy Mariana még mindig ott van-e.

Mariana halkan belépett, és egy takarót terített az üzletemberre.

Másnap reggel Aurelio sokkal jobban érdekelte, hogy ezt elmondja neki, mint hogy a tanulmányairól beszéljen.

– Egész éjjel maradt.

– Felébrednék, és ő itt lenne.

Gabriel megjelent a kávéfőzővel. Átnyújtott egy bögrét Marianának, és mielőtt megszólalt, az apjára meredt.

– Tegnap goromba voltam veled.

– Tegnap féltem.

– Én is udvariatlan voltam.

Elfogadta a bocsánatkérést. Megértéssel tartozott neki, amit a konzultáció során nem mutatott.

Amikor elbocsátották, megbeszélték, hogy Aurelioval is találkozhatnak. Gabriel megígérte, hogy elkíséri anélkül, hogy előbb megnézné az időbeosztását.

Először ügyetlenül csinálta. Késve érkezett, a folyosón fogadta a hívásokat, és üzeneteket olvasott, abban a hitben, hogy senki sem vette észre.

Aurelio folytatta a történetmesélést, de hangja minden alkalommal elvesztette a lelkesedést, amikor a telefon megszólalt.

Egészen addig, amíg egy másik látogatás során fel nem emlegette, hogyan lépett a cipőjére Elena, amikor 1976-ban táncolni mentek egy bulin. Az emlék közepén megszólalt a telefon.

Gabriel a képernyőre nézett, elutasította a hívást, és eltette a készüléket.

–Azzal hagytad abba, hogy anya azt mondta, rossz ritmust tartasz.

Aurelio pislogott. Aztán folytatta a történetet, a kezeit továbbra is úgy mozgatva, mint korábban.

Az első éjszaka, amikor Gabriel ismét ott aludt, szinte érintetlenül találta régi szobáját. Aurelio kicserélte az ágyneműt, pedig senki sem szólt neki, hogy itt alszik. Az asztalon ott volt a lámpa, amivel tinédzserként tanult. Az apja megjelent az ajtóban egy takaróval, és megkérdezte, kér-e vacsorát. Gabriel éppen azt akarta válaszolni, hogy dolga van. Ránézett a takarót tartó öregemberre, és szégyellte magát, hogy milyen automatikus volt a válasza.

Gabriel elkezdett néhány éjszakát Coyoacánban tölteni. Felfedezte, hogy az apja özvegység óta bekapcsolva aludta a rádiót, és hogy a céggel kapcsolatos híreket egy cipősdobozban őrizte.

Még azokat az interjúkat is kivágta, ahol alig esett szó Gabrielről.

Egyik délután Mariana egy klinika közelében lévő kávézóban találta őket. Aurelio meghívta, hogy üljön le, hogy eldönthesse a vitát egy szelet torta méretéről.

– Már megette a felét – mondta Gabriel.

– Hogy ellenőrizzék, jó volt-e.

Mariana maradt. A fociról, a ház tetejéről beszélgettek, és Elena főzés közben énekelt dalairól. Gabriel addig nevetett, amíg a szemét meg nem törölte.

Meglepődött, mennyire tetszett neki így látni.

Hónapokkal később egy apró változás a vizsgálatokon újra felélesztette a félelmét. Mariana elmagyarázta, hogy ehhez módosításra és új kivizsgálásra van szükség, de nem sürgős. Gabriel más szakemberekről és éjjeliőrök felvételéről kezdett beszélni.

Aurelio gyengéden a csészealjhoz koppintotta a csészét.

– Itt vagyok előtted.

– Kérdezd meg, mielőtt eldöntöd, hová teszel.

– Próbálok vigyázni rád!

A sikoly betöltötte az orvosi rendelőt.

Aurelio felvette a kalapját és kiment a fogadóterembe. Mariana becsukta az ajtót.

– Minden egyes eredmény úgy reagál rá, mintha abban a pillanatban vesztésre állna.

Gabriel megpróbálta elmagyarázni a számokat és a kockázatokat. Nem tudta befejezni. Leült, könyökét a térdére támasztotta, és eltakarta az arcát.

– Az édesanyám 2006-ban beteg lett.

Marianna várt.

– Épp akkor nyitottam meg a céget.

– Minden veszélybe került, minden azon múlott, hogy folytatom-e a munkát.

Fizetett konzultációkért, kezelésekért és a lehetőségek felkutatására irányuló utazásokért. Ismerte a szakorvosok nevét és a beavatkozások költségeit. A kórházi látogatásai mégis mindössze 15-20 percig tartottak.

Valahányszor látta Elenát egyre soványabbnak, valami sürgős megoldást talált odakint.

– Nem bírtam nézni, hogy rosszabbul járjon az állapota.

– Azt mondta nekem, hogy a munka segít neki.

Az apja hónapokig mellette maradt. Amikor Elena meghalt, Aurelio fogta a kezét. Gabriel egy megbeszélésen volt.

A mondat törve hangzott el.

– Apám soha nem panaszkodott nekem.

– Megölelt, és azt mondta, hogy mindent megtettem, amit tudtam.

Ettől kezdve Gabriel megfogadta, hogy előre látja a család minden szükségletét. Igyekezett gondoskodni arról, hogy semmi ne hiányoljon, és elfoglalta magát, hogy elkerülje a hibáztatást.

Mariana leült vele szemben.

– Ezt a részét a történetének nem ismertem.

– Ismeretlenül ítélkeztem felette.

Gábriel felnézett.

– De valamiben igaza van.

– Még mindig elfutok, amikor félek.

– Apádnak orvosi ellátásra és segítségre van szüksége, amikor szükséges.

– Ő is meg akarja osztani veled az életét.

Távozóban Aurelio-t találta, aki úgy tett, mintha egy magazint olvasna. Leült mellé.

– Apa, beszélnem kell veled anyáról.

Az öregember azonnal becsukta a magazint.

A beszélgetés otthon folytatódott. Gabriel Elena utolsó napjairól kérdezősködött, amit évekig került.

Aurelio sírt. A fia is sírt.

Az apja elmondta neki, hogy Elena érdeklődött Gabriel hívásai felől, és örült, amikor meghallotta a hangját. Nem próbálta felmenteni vagy fokozni a bűntudatát; vissza akarta adni neki azokat az emlékeket, amelyeket a félelem számlákká és kórházi szobákká redukált. Gabriel most először hallott egy történetet azokból a hónapokból, amelyekben az anyja még tudott nevetni.