Húsételt rendelt a saját éttermében… mígnem egy pincérnő titokban becsúsztatott neki egy cetlit.

Marisol elvesztette az állását, mert megakadályozott egy idegent abban, hogy megegye a húst, amit a szakács aznap reggel kidobásra rendelt.

Mielőtt minden felrobbant, a férfi foltozott kabátban, koszos nadrágban és olyan cipőben lépett be az étterembe, amelynek talpán még mindig sár tapadt. A vendégek fogadásáért felelős személy testével elállta az útját.

—A beszállító bejárata mögöttünk van.

A látogató megállt. A Valle de Bravóban található Casa del Lago ablakain keresztül a víz csillogott a napon. Makulátlan poharak, vászonszalvéták és több üres asztal állt ott.

– Enni jöttem.

-Van foglalása?

– Nem, de várhatok.

Mauricio Beltrán, a menedzser, bukkant elő a bárpult mögül. Először a férfi kopott ujjait vizsgálta, majd az arcába nézett.

– Tele vagyunk.

A látogató diszkréten az étkezőre mutatott.

– Látom a szabad helyeket.

-Elkötelezett.

A férfi előhúzott néhány összehajtott bankjegyet. Mauricio arckifejezése azonnal megváltozott, amint meglátta őket.

– Tedd a 17-es csatornára.

Az asztal egy oszlop mögött állt, a fürdőszobafolyosó mellett. Nem volt kilátás a tóra, csak a kiszolgálóajtó zaja hallatszott.

„Hagyd, hogy Marisol gondoskodjon róla” – tette hozzá Mauricio.

– Majd meglátjuk, tesz-e végre valami hasznosat.

Már majdnem kilenc órája dolgozott. Egyik munkatársa hiányzott, és még mindig nem talált alkalmat enni. Meghallotta a gúnyolódást, megigazította a kötényét, és odament a vevőhöz.

– Jó napot kívánok, Marisol Reyes vagyok.

– Mit kínálhatok?

A férfi felnézett, és meglepődve tapasztalta, hogy a mosoly minden megvetés nélkül cseng.

– Víz, a legolcsóbb fajta.

– Ingyen van vizünk a házból.

Átadta neki az étlapot, és türelmesen várt. A férfi megkérdezte, mit ajánlana egy éhes embernek.

—Marhahús sült zöldségekkel.

—Van gombaleves is, nagyon finom lett.

A látogató a vágás árára nézett.

– Akkor azt.

Marisol leírta. Kíváncsian figyelte.

– Nem fogod megkérdezni, hogy biztos vagyok-e benne?

– Ajánlást kértél.

– A ruháim miatt mások azt gondolnák, hogy nem engedhetem meg magamnak.

Becsukta a jegyzetfüzetet.

– A ruhái nem árulnak el semmit az életéről.

A férfi most mosolygott először, mióta belépett.

A konyhában Tomás, a legfiatalabb szakács, fogadta a rendelést. Mauricio Marisol mögött érkezett, és megkérdezte, hogy a vendég előre fizetett-e.

„Mi itt soha nem kérünk ilyet” – válaszolta a nő.

A menedzser szárazon felnevetett, és kinyitotta a hűtőszekrényt.

—Használd a szürke tálcadarabot.

Tomás abbahagyta a kések rendezgetését.

– A szakács félretette, hogy kidobja.

– A szakács Tolucában van, felszerelést vásárol.

– De furcsa szaga volt annak a húsnak.

Mauricio letette a tálcát az asztalra. Egy piros címke és az aznapi dátum volt rajta.

—Leszedjük a széleket, és annyi szószt adunk hozzá, amennyi kell.

Marisol érezte, hogy fázik a keze.

– Ez nem fog működni.

Lassan felé fordult.

– Amikor csak szükségem lesz a véleményére, majd megkérdezem.

Megsemmisítésre jelölve.

– A te dolgod a tányérok cipelése.

Tomás az ajtó felé nézett. Egyik kollégája sem avatkozott közbe. Mindannyian tudtak Mauricio fenyegetéseiről: műszakcsökkentések, borravalók visszatartása és a többi vezetőnek címzett felhívások, hogy megakadályozzák az új felvételeket.

Marisol nehéz szívvel távozott a konyhából. Kéthavi lakbérrel tartozott. Aznap este megígérte, hogy elhozza a főbérlőnőjének a pénzt, hogy hajnal előtt abbahagyja a kopogtatást.

A 17-es asztalnál ülő férfi már megette a húslevest.

-Nagyon finom volt.

Felvette a tálat, de képtelen volt viszonozni a mosolyát. Mauricio a pult mögül figyelte az eseményeket. Marisol nem tudta, hogyan figyelmeztesse a vendéget anélkül, hogy félbe ne szakítsa.

A benzinkútnál kitépett egy papírlapot a jegyzetfüzetéből. Olyan erősen írt, hogy a hegye majdnem átszúrta a papírt.

Amikor kihozták a sötét szósszal leöntött steaket, az asztalhoz vitte. A cetlit a szalvétája alá csúsztatta, és alig hallatszott túl az étkező zaján.

– Azt javaslom, hogy evés előtt olvasd el.

Elment, mielőtt a férfi megkérdezhette volna.

A látogató kinyitotta a cetlit. A figyelmeztetés az volt, hogy ne egye meg a húst, mivel azt félretették megsemmisítésre. Kérje el a számlát, és távozzon.

Letette a kést az asztalterítőre. Arckifejezése megváltozott, bár nem tűnt meglepettnek.

Mauricio néhány perc múlva odalépett.

– Nem ízlett az étel?

– Elvesztettem az étvágyam.

– A pincérnőnk a legjobb fogásokat ajánlotta az étlapról.

A férfi a tekintetét fogva tartotta.

– Jobban szeretem a törvényjavaslatot.

A menedzser felszámolta az érintetlen tányér árát. Miközben a látogató fizetett, Marisol úgy érezte, elkerülte a katasztrófát. Ekkor Mauricio behívta az irodába.

Követte a jegyzetfüzetet, és megvizsgálta a kitépett lapot. Óvatosan végighúzta ceruzáját a következő lapon; néhány szó nyomai jelentek meg.

„Ne egyétek meg a húst” – olvasta.

Marisol abbahagyta a kifogások keresését.

– El kellett mondanunk neki.

– Elvesztettem az üzletet miattad.

– Teljes összeget kifizettek.

Mauricio az asztalra dobta a jegyzetfüzetet.

– Szedd össze a holmidat.

Érezte, ahogy a talaj megmozdul.

– Majdnem 3 éve vagyok itt.

– És még mindig nem érted, hogy ki a főnök.

– Szükségem van erre a munkára.

– Előbb kellett volna erre gondolnod.