Kinyitotta az ajtót, és figyelmeztette, hogy a környék egyetlen éttermében sem alkalmaznának hűtlen alkalmazottat. Marisol a hátizsákjával a vállán sétált át a konyhán. Tomás megpróbált odamenni hozzá, de a nő megrázta a fejét. Ha bárki gyengéden szólt volna hozzá, ott helyben elolvadt volna.

Az étterem mögött, egy üdítősdobozon ülve sírt. Voltak pénzei, hogy visszajusson a szobájába, de fogalma sem volt, hogyan fogja kifizetni a lakbért.

A kabátos férfi megjelent a kapu mellett.

—Marisol.

Megtörölte az arcát az ingujjával.

– Ha odajön, hogy megköszönje, az rendben van.

— Nem szükséges.

–A cetli miatt kirúgta.

– Hallott engem a folyosóról, ugye?

Bólintott.

– Miért kockáztatott ennyit?

Marisol fáradtan nézett rá.

– Mert meg akartad enni.

A látogató hallgatott. Emlékezett az apjára, Rodolfóra, aki a gyár kék egyenruhájában dolgozott, ahol 20 évig.

–Apám leállított egy élelmiszergyártó sort, amikor szennyezett tételt talált.

– Azzal büntették meg, hogy elvették a túlóráit, bár később rájöttek, hogy igaza volt.

A családja heteket töltött babok nyújtogatásával és szerszámok árusításával. Rodolfo sosem mondta, hogy megbánta.

– Azt mondta, hogy aki a kezünkből kap ételt, az bizalmat szavaz nekünk.

– Elveszíthetem az állásomat, de te kórházba kerülhetsz.

A férfi lenézett a cetlire, amit még mindig az ujjai között tartott.

– Gyere vissza holnap 11-kor.

– Nem fognak beengedni.

– Várni foglak.

-Ki maga?

Eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Valaki, akinek sokkal korábban kellett volna jönnie.

Marisol figyelte, ahogy elsétál a macskaköves utcán. Ez az ígéret abszurdnak hangzott, de betartotta, mert nem volt más mondanivalója.

A szobájában megmelegítette az utolsó tortillákat, és kinyitotta a hűtőszekrényre ragasztott számlákat. Felírta a lakbért, a villanyszámlát és a pénzt, amit a szülei meglátogatására tett félre. Kihúzta a látogatást. Aztán írt a főbérlőnőjének, hogy kérjen még néhány napot. Senkinek sem mondta el, mi történt; még mindig szégyellte bevallani, hogy munka nélkül tért haza. Tiszta egyenruháját egy táskába tette, bár majdnem a kukába dobta. Miközben lefeküdt, eszébe jutott, hogy az idegen elejtette a kést, és végre kapott levegőt.

Azon az estén a látogató megérkezett egy házhoz a központ közelében. A 74 éves Amalia Mendoza kinyitotta az ajtót és megnézte a kabátot.

– Ignacio, azok a ruhák az apádéi voltak.

Bement és leült vele szemben a konyhában, ahol még mindig fahéjillat terjengett.

Ignacio Mendoza 16 évvel ezelőtt alapította a Casa del Lagót a testvérével, Raúllal. Mostanra több étterem tulajdonosai voltak. Míg Raúl felügyelte a működést, Ignacio tárgyalásokat folytatott a megnyitókról, és heteket töltött távol.

A számok kiválónak tűntek. Azonban névtelen üzeneteket kapott bántalmazásról, gyanús vásárlásokról és rémült alkalmazottakról. A legutóbbiban arra kérték, hogy úgy öltözzön be, mintha valakit a főnöke megvetne.

Raúl elégedetlen munkások panaszának minősítette az üzeneteket. Ignacio úgy döntött, maga után vonja az ügy kivizsgálását.

Amikor Amália meghallotta a hús hírét, eltette a csészéjét.

– Tudta a lány, hogy ki vagy?

– Azt hittem, nem tudok neki segíteni.

Az anyja olyan szomorúsággal nézett rá, ami jobban fájt neki, mint egy dorgálás.

– Szóval ő vette át az éttermeteket, miután ti abbahagytátok.

Ignacio emlékezett az első helyre, ahol az apja felszolgált, Amalia pedig főzött. Ha valaki kevés pénzzel érkezett, lehetőségeket kínáltak neki anélkül, hogy az egész étkező tudta volna. Azoknak az embereknek köszönhetően építették fel az üzletet, akik azért tértek vissza, mert szívesen látták őket. Most már jobban ismerte a bővítési terveket, mint azoknak a nevét, akik az egyes szolgáltatásokat működtették. Elővette a telefonját, de az anyja megragadta a csuklóját.

– Mielőtt válaszokat követelnél, ne feledd, hogy neked is kell majd válaszolnod.

Ignacio felhívta az üzemeltetési vezetőt. Elrendelte, hogy a kijelölt élelmiszereket helyezzék karanténba, őrizzék meg a feljegyzéseket, és a konyhát a következő istentisztelet előtt ellenőrizzék. Azt is kérte, hogy Mauricio az ellenőrzés alatt ne férhessen hozzá a könyveléshez.

Aztán felhívta Raúlt. A bátyja ragaszkodott hozzá, hogy a menedzser 7 éve jó eredményeket ért el.

– Ismerem ezeket a számokat – felelte Ignacio.

– Ma rájöttem, mit titkoltak.

Másnap reggel a szakács megerősítette, hogy megjelölte a húst a megsemmisítésre. Tomás felidézte a kapott rendelést, és elcsukló hangon bevallotta, hogy végül ő sütötte meg.

– A gyerekeimre gondoltam.

Az ellenőrzésért felelős személy félbeszakítás nélkül végighallgatta.

– Ez megmagyarázza a félelmüket, de meg kell akadályoznunk, hogy ez újra megtörténjen.

Más munkások is megszólaltak. Mauricio sógorának tulajdonában lévő cégtől vásároltak, eltértek a készletek, és a rendelési bizonylatokon újra megjelentek a selejtes termékek.

Egy recepciós írásos utasításokat adott át, hogy rejtsék el a szerényen öltözött vendégeket. Az ellenőrzés alig kezdődött meg, de a kezdeti áttekintés már elegendő tényt megerősített ahhoz, hogy intézkedést indokoljon.

Marisol 11:05-kor érkezett meg, miután több háztömbnyit gyalogolt, hogy megspórolja a buszjegyet. A bejáratnál lévő felügyelő megpróbálta megállítani; egy nő ért oda először az adminisztrációs irodából.

– Mendoza úr várja önt.

Marisol azt hitte, félrehallott.

A személyzet az ebédlőben gyűlt össze. Mauricio mereven ült egy szék mellett. Az ablak felé fordulva a 17-es asztalnál ülő férfi kék öltönyt viselt, és ugyanolyan derűs arckifejezéssel bírt, mint előző nap.