Elment a vidéki házba pihenni… de egy özvegyembert talált a házában.

1. rész

Elena belépett az örökölt házba, és egy idegent talált, aki a kedvenc csészéjét mosogatta, mintha ő lett volna a betolakodó.

– Hagyd ezt békén, és tűnj el a házamból.

A férfi elzárta a csapot. A keze kicserepesedett, az arca leégett, az ingének könyökhajlata pedig foltokban úszott. Letette a csészét a tartóra, mielőtt elfordult.

– Te biztosan Elena vagy.

– Honnan tudja a nevem?

– Az apád rólad beszélt.

Elena az ujjai között szorongatta a billentyűket.

– Az apám 7 hónapja meghalt.

-Tudom.

– Akkor magyarázd el, mit csinálsz itt.

– Ő volt az, aki hagyta, hogy maradjak.

Elena Mendoza közel 20 éven át szervezett rendezvényeket Mexikóvárosban. Tudta, hogyan oldjon meg lehetetlen esküvőket, hogyan tárgyaljon a beszállítókkal, és hogyan mosolyogjon, miközben minden darabokra hullik egy ajtó mögött.

48 évesen eladta a vállalkozásban lévő részesedését. Megkönnyebbülésre számított. Ehelyett hétfőn arra ébredt, hogy nem kapott hívásokat, nem voltak függőben lévő feladatai, és fogalma sem volt, miért kellene felkelnie.

Úgy döntött, hogy eltölt néhány napot a Coatepec melletti családi birtokon. Magas füvet, poros bútorokat és csukott ablakokat képzelt el. Emlékek között akart pihenni, és eldönteni, hogy eladja-e.

De a kapu ki volt festve. Anyja rózsabokrai még éltek. A mandarinfák hajladoztak, a ház mellett pedig egy férfiing himbálózott a ruhaszárítókötélen.

Aztán megtalálta a bejáratnál a csizmákat, és benne az ing tulajdonosát.

– A nevem Gabriel Rojas.

A férfi tartotta a távolságot.

– Abban a kis házban lakom, ami hátul van.

– Mióta?

– 8 éven át.

– És eszedbe sem jutott, hogy figyelmeztess?

– Azt hittem, Don Ignacio már elmondta neked.

Elena keserűen felnevetett. Az apja soha nem mondott neki semmi fontosat anélkül, hogy szemrehányássá ne változtassa.

Amikor elment tanulni, összevesztek. Ignacio azt akarta, hogy a farmon maradjon. Évekkel később is csak álmodozásnak nevezte a cégét, és megkérdezte tőle, hogy mikor fog igazi életet élni.

Válaszul kevesebbszer látogatta meg. A férfi pedig kevesebb kérdést tett fel. Végül rövid telefonhívásokat váltottak, amelyekben mindketten azt mondták, hogy jól vannak.

– Van szerződésed?

-Nem.

– Fizetsz lakbért?

– Apád nem akart vádat emelni ellenem.

– Milyen kényelmes.

Gábriel vett egy mély lélegzetet.

– Én gondoskodtam a földről, ő pedig adott nekem egy lakhelyet.

– És most azt várod, hogy fenntartsam ezt a megállapodást?

– Nem várok semmit.

Ez a válasz megdöbbentette.

– Az ingatlan a tiéd.

Gabriel a teraszajtóra mutatott.

– Ha azt akarod, hogy elmenjek, időre van szükségem, hogy leszállítsam a produkciót és összeszedjem a holmimat.

Elena már előkészítette az érveit a fenyegetések és követelések ellen. Nem volt felkészülve egy olyan férfira, aki beleegyezik a távozásba.

– Egyelőre maradj hátrébb.

-Rendben van.

– Nem döntöttem el semmit.

-Értem.

Sötétedés előtt elment a faluba. Doña Teresát kereste, aki Elena gyerekkora óta a családja szomszédja.

A nő kávéval és kenyérrel fogadta.

– Szóval már találkoztál Gabriellel.

– Tudni akarom, hogy kihasználta-e az apámat.

Teresa letette a csészét.

– Amikor Ignacio nem tudta felvenni a cipőjét, Gabriel vette fel helyette.

Elena elnézett.

– Amikor orvoshoz kellett vinni, ő vezetett.

– Én fizettem a költségeiket.

-Tudom.

Teresa meglágyította a hangját.

– És vele volt.

Elena késztetést érzett, hogy megvédje magát. Végtelenül kimerülten dolgozott. Az apja is több meghívást visszautasított, hogy nála lakjon. A köztük lévő távolságra nem volt egyszerű magyarázat.

– Nem tud mindenről, ami történt.

– Nem kell tudnom ahhoz, hogy elmondjam, ki volt itt.

A következő napokban Elena bántalmazás nyomait kereste. Szobákat nézett át, sétált a kertben, és érdeklődött az akciók felől.

Gabriel átnyújtotta neki a könyvelési főkönyveket. Bevételeket, vetőmagokat, műtrágyát, javításokat és vásárlásokat rögzített Ignacio számára. A nyugtákat gemkapoccsal őrizte.

A pénz elég volt a farm fenntartására, az alapvető kiadások fedezésére, és egy szerény összegű fizetésre a munkájáért.

Nem találta meg a várt csalódást.

Ehelyett tisztán találta gyermekkori szobáját. A kék ágytakaró még mindig összehajtva hevert az ágy lábánál.

Gábriel mutatott neki egy öreg narancsfát.

– Az apja nem engedte, hogy levágjam, amikor száradni kezdett.

-Mert?

– Abban az évben ültette el, amikor megszülettél.

Azon az estén elvitt neki egy szerszámosládát, amit a raktárban talált.

– Vannak fényképei és iratai Don Ignacióról.

– Kinyitotta?

– Csak hogy megnézzem, mi van ott.

Elena leült a nappali padlójára. Régi nyugták között felbukkant egy jegyzetfüzet, amelyen az apja kézírása szerepelt.

Voltak benne betakarítási dátumok, vevők nevei és kiadások. Apró feljegyzések is róla: megtartja a takarót, megjavítja a hálószobája ablakát, lefeti a padot a következő látogatása előtt.

Lapozott egy újabb oldalt.

Az utolsó mondat alig egy sor hosszú volt: „Gabriel szerint Elena nem fog visszajönni. Szerintem majd visszajön, ha otthonra lesz szüksége.”

Elena újra elolvasta. Aztán felnézett a nyitott ajtóra, és rájött, hogy még mindig nem tudja, miről hallgatott még az a két férfi.

2. rész

Másnap reggel Elena nem hibákat keresett. Leült a frissen festett padra, és nézte, ahogy Gabriel mandarinos dobozokat készít elő.