Az apja látogatásokra számított, amelyeket a lány folyamatosan halogatott. A ház különféle javításaira fordított munkáját is haszontalannak nevezte.

Mindkettő igaz lehet. Ez a gondolat jobban fájt neki, mint egy bűnös kiválasztása.

– Sokat beszélt rólam?

Gábriel egy darab gyümölcsöt hagyott a dobozban.

– Főleg, ha születésnap is volt.

– Soha nem mondta, hogy hiányzom neki.

– Azt sem mondta, hogy fáj a térde.

Halványan elmosolyodott.

– Azért fedeztem fel, mert ülve kezdett metszeni.

Elena emlékezett rá, hogy Ignacio minden gyengeségét a rosszkedv mögé rejtette.

–Nehéz volt őt ilyen közelről szeretni.

-Néha.

Gábriel ránézett.

– De nem az én dolgom elmagyarázni neked, hogyan kell szeretned őt.

Ez az ítélőképesség hiánya tette lehetővé számára, hogy maradjon.

Elkezdte körbekísérni a farmon. Megtudta, hol van elzárva a víz, mely növényeknek kell árnyékot adniuk, és melyik étterem veszi a fűszernövényeket.

Gabriel a felesége, Elisa elvesztését követően érkezett a vidékre. A varrónő egy kis birtokon éltek, amit eladott, amikor minden szoba a felesége hiányára emlékeztette.

– Találtam itt munkát.

A növénysorokat bámulta.

– És az apja talált valakit, akivel vitatkozhatott.

Elena elmosolyodott.

– Miért vitatkoztak?

– A metszés, a kávé és az a tény, hogy guava cukorkát rejtett el a szekrény tetején.

– Tovább csinálta…

Gabriel olyan részleteket őrizgetett meg Ignacioról, amelyek nem fértek bele egy ötperces hívásba.

Egyik este Elena babot akart főzni a fatüzelésű tűzhelyen. A füst betöltötte a konyhát, és végül egy ronggyal eltávolította az edényt.

– Nincs szükségem segítségre.

Gábriel megállt a bejáratnál.

– Akkor a fazékra sincs szükséged.

A lány sértődötten nézett rá, mielőtt nevetni kezdett.

Azt ették, amit csak tudtak, sajttal és tortillával. Utána a verandán maradtak, és hallgatták a tücskök ciripelését. Elena addig nem nézte meg a telefonját, amíg meg nem érkezett az üzenet az ingatlanügynöktől.

Egy szomszédos producer meg akarta venni az ingatlant. Tetemes ajánlatot tettek. Elena megkérte, hogy küldjék el neki, majd a borítékot egy fiókba tette.

Az eladás ésszerűnek tűnt. A fővárosban élt, és nem volt tapasztalata a növénytermesztésben.

Azonban minden reggel édes mandarin volt egy tányéron a csészéje mellett. Minden délután talált valami okot, hogy kérdezzen valamit Gabrieltől.

Elenának kezdte hívni.

A boríték akkor bukkant elő, amikor a nő megkérte, hogy keressen egy nyugtát. A férfi megtalálta a fiókban, és szó nélkül átnyújtotta a nőnek.

– Nem fogadtam el.

– Nem kell nekem elmagyaráznod.

– Nem zavar téged?

– Persze, hogy érdekel.

A hangja megváltozott.

– De nem akarom, hogy attól féljen, hogy hajléktalanná tesz.

Másnap Elena kevesebb tárgyat vett észre a kis ház polcain. Gabriel azt mondta, rendet rak. Később hallotta, hogy telefonon beszél.

– Néhány napra van szükségem, hogy válaszoljak.

Szünet következett.

– Nem akarok semmit befejezetlenül hagyni.

A vevő megtekintette az ingatlant. Tisztelettudó volt, elmagyarázta az ajánlatot, és körbevezette vele a területet.

– Ezt a részt hozzáadnám a tulajdonomhoz.

A narancsfára mutatott.

—A gyümölcsöst nagyobb hozamú növények váltanák fel.

– Az összes fa?

—A legtöbbjük.

– És a ház?

– Raktárként is funkcionálhat.

Elena elképzelte hálószobája ablakát, tele dobozokkal. Gyermekkori fáját, gyökerestül kitépve. Nem érzett felháborodást a vevő iránt: őszintén elmondta, mit fog venni.

Azt mondta neki, hogy gondolkodnia kell.

Azon az estén vitatkozott Gabriellel.

– El fogják rontani, amiről gondoskodtál.

– Akkor ne add el, ha nem akarsz eladni.

– Rendelhetnék neked valamit?

– Én kérem azt.

Állta a tekintetét.

– Ne használj engem indokként egy olyan döntéshez, ami nem az enyém.

Elena hallgatott.

Napokkal később Teresának eszébe jutott, hogy Ignacio egy kis, lezárt dobozban tartotta a fontos dokumentumait. A dobozt a raktár egyik polcán találták.

Bent írások és egy levél volt Elenának.

Ignacio elmagyarázta, hogyan érkezett meg Gabriel, egy özvegyemberként és céltalanul. Megállapodtak, hogy munkát cserélnek szállásért. Később a megállapodásból társaság lett.

A levélben megköszönte Gabrielnek, hogy nem hagyta magára a betegsége alatt. Elena elismert valamit, amit soha nem hallott az apjától: nehezen fogadta el, hogy a lánya más életet is felépíthet, mint amilyet ő elképzelt.

Végül azt írta, hogy az ingatlan az övé, és nem kell megtartania, vagy támogatnia Gabrielt, hogy kimutassa neki a szeretetét.

Elena a térdén szorongató levéllel sírt.

Hajnalban visszautasította az ajánlatot. Később Gabrielt a gyümölcsösben találta.

– Nem fogom eladni.

Mosolygott.

-Örülök, hogy hallom.

– Azt akarom, hogy továbbra is itt éljen.

– Elena…

Valami a hangjában elfojtotta az örömét.

– Lehetőséget kaptam egy biogazdaság vezetésére egy másik régióban.

– És a dobozok?

Gábriel bólintott.

– Költözésre készülök.

Elena értetlenül nézett rá.

– Most, hogy tudom, hogy apám itt akart lenni, elmész?

– Megígértem, hogy gondot viselek erre a helyre, amíg üres.

Leengedte a metszőollót.

– Visszajöttél.

3. rész

Elena a délutánt azzal töltötte, hogy Gabriel előkészületeit hallgatta. Talált valakit, aki segít a kertben, és megszervezte a függőben lévő szállítmányokat.

Minden általa említett problémára volt megoldás.

– Nem ismerem a vevőket.

– Hagytam neki egy listát.

– Nem tudom, mikor kell metszeni.

—Jöhet Don Julián fia.

– A ház megint üres lesz.

Gábriel abbahagyta az írást.