– Azt akarod, hogy maradjak, hogy ne legyen üres a ház?

Elena kinyitotta a száját. Nem tudott válaszolni.

Becsukta a jegyzetfüzetet.

– Apáddal nagyon sokat segítettünk egymásnak.

Szemrehányás nélkül beszélt.

– De nem tölthetem az életem hátralévő részét azzal, hogy arra várok, hogy valakinek gondoskodásra legyen szüksége.

Szégyellte magát.

– Nem úgy értettem.

-Tudom.

Gábriel az ajtóhoz lépett.

– Csak azt szeretném tudni, hogy milyen helyem lenne itt, amikor visszatérsz az életedbe.

Nem kérte, hogy hagyja el a fővárost. Nem akart elfogadni egy hálán és kétértelmű ígéreteken alapuló tartózkodást sem.

Azon az estén Elena a szobákban bolyongott. Csendben akart lenni, de most már különbséget tudott tenni a pihenés és a reggeli hiánya között.

Nem akarta távol tartani Gabrielt, hogy megmentse apja életét. Meg akarta ismerni a munkáján kívül, meg akarta hallgatni anélkül, hogy kérdéseket kellene kitalálnia a kerttel kapcsolatban.

Későn maradt fent.

Másnap reggel kiment az udvarra, hogy beszéljen vele, és üresen találta a helyet, ahol a teherautót parkolta.

A kis házban a polcok majdnem tiszták voltak. Csak az ingei hiányoztak a ruhaszárító kötélről.

Elena az ajtófélfának támaszkodott. Azt hitte, hogy a férfi elbúcsúzás nélkül elment. Ugyanazt a tehetetlenséget érezte, mint amikor belépett a kórházba, és már nem tudott beszélni Ignacióval.

Teresa egy üveg cukorkával érkezett.

–Gabriel az utolsó szállítmányát hozza.

– Vissza fog térni?

– Ma délután.

A szomszédasszony figyelte őt.

— Holnap utazz.

Elena elvette a kulcsokat.

A teherautót egy étterem előtt találta a városban. Gabriel éppen dobozokat pakolt ki a járda mellett.

Túl gyorsan kezdett beszélni.

– Jobban megszervezhetnénk az értékesítést.

Elhagyta a dobozt.

– Elena…

– Ismerek embereket a fővárosban, és szervezhetnénk egy vásárt.

– Azért jöttél idáig, hogy mandarinról beszélj?

A kérdés megállította.

Gábriel várt.

Elena a kezére nézett, ugyanazokra, amelyekkel megérkezésekor a csészét mosogatta.

-Nem.

Pihenő.

– Azért jöttem, mert nem akarom, hogy elmenjen.

Mozdulatlan maradt.

– Nem akarom, hogy gondozóként maradjon.

A szemébe nézett.

– Még csak azért sem, hogy betartsam apám ígéretét.

– Szóval, hogyan?

– Ki akarok próbálni veled élni.

Azzal, hogy ezt mondta, már nem voltak előkészített érvei.

– Még mindig nem tudom, hogyan csinálták.

Remegett a hangja.

– De szeretném együtt felfedezni.

Gábriel a teherautó felé nézett.

–Az ajánlat akkor jött, amikor minden reggel várni kezdtem rá.

Felé fordult.

– Azt hittem, visszatérsz a városba, és nekem itt kell majd maradnom, úgy téve, mintha csak a kérdéseidet hiányolnám.

Elena a könnyein keresztül mosolygott.

– Néhány elég rossz volt.

– Főleg azokat, amelyekben bab van.

Nevettek. A feszültség annyira enyhült, hogy közelebb léptek egymáshoz.

Gábriel megfogta a kezét.

– Nem akarom, hogy holnap megbánja, hogy ma magányosnak érzi magát.

– Akkor ne döntsük el ma reggel az egész életünket.

Elena összefonta az ujjait az övével.

—Döntsük el, hogy megismerjük egymást anélkül, hogy a munka mögé bújnánk.

Az első csókjuk a gyümölcsösládák mellett történt. Utána elmentek kávézni, és pénzről, lakhatásról, a fővárosról és az új ajánlatról beszélgettek.

Gabriel még néhány napot kért a válaszadásra. Meglátogatta a másik farmot, megköszönte a bizalmat, és végül visszautasította a megbízást. A jövőbeni együttműködések lehetőségei miatt továbbra is kapcsolatban maradt.

Azért tért vissza, mert Elenával akart lenni, és mert felépíthettek egy olyan projektet, ahol a munkájának egyértelmű feltételei voltak.

A következő hónapokban írásban rögzítették a növények kezelésének módját, azt, hogy mi tartozik az egyes személyekhez, és hogyan változtatják meg a megállapodást, ha a terveik más fordulatot vesznek.

Elena megtartotta a tulajdonjogot. Gabriel méltányos részesedést kapott az általa irányított produkcióban, és saját üzleti kapcsolatait is kiépítette.

Megtanultak vitatkozni anélkül, hogy a vonzalmat adóssággá változtatnák.

Továbbra is töltött néhány napot Mexikóvárosban. Elfogadta az érdeklődésére számot tartó eseményeket, és tapasztalatát felhasználva találkozókat szervezett a régió termelői, valamint a szállodák és éttermek vásárlói között.

Gabriel kibővítette a fűszerkertet és fejlesztette az öntözőrendszert. Elenának el kellett ismernie, hogy az ütemterv nem kényszerítheti a mandarinok érését.

Hozzá kellett szoknia, hogy a nő átrendezi a bútorokat és kifesti a falakat, amiket Ignacio legszívesebben úgy hagyott volna.

A ház megszűnt a múltban megfagyott szoba lenni.

Elena megtartotta a kék takarót, a levelet pedig egy fiókba tette. Nehéz napokon is megbánta az apjával elvesztett beszélgetéseket, de már nem próbálta meg a saját élete feláldozásával helyrehozni őket.

Egyik reggel Gábrielt találta, amint egy fát ültetett az öreg narancsfa közelében.

-Más?

– Ennek még nincs előzménye.

Leguggolt mellé, és a kezében tartotta a kis fatörzset, miközben a férfi elrendezte a földet.

– Hová fognak kilyukadni a gyökerek?

-Itt.

Gábriel a földre mutatott.

– Amíg teret adunk neki.

Elena felkapott egy kis földet a tenyerébe. Nem ígérték, hogy minden könnyű lesz. Ott hagyták a fát, és reggeli előtt elmentek megmosakodni.

A konyhából meglátott egy napon lógó inget. Emlékezett rá, milyen dühösen nézett egy másik, ugyanolyan ingre, amikor megérkezett.

– Folyton az ablakom elé pakolod a ruháidat.

– A ruhaszárító kötél már ott volt előtted.

– Az én ablakom is.

Gabriel megjelent egy csésze kávéval, és letette elé.