A feleségem lökött le engem és az unokámat egy 20 méteres szakadékba; túléltük, aztán előhúzott valamit, amit elrejtett…

1. rész

A feleségem egy kilátópontról hátulról meglökött, aminek következtében a 16 éves unokámmal együtt egy 21 méterrel lejjebb lévő folyóba zuhantunk; aztán csak állt ott és nézett, anélkül, hogy segítséget kért volna.

Még mindig emlékszem a cipőjére a víz szélén, amikor sikerült kihúznom a fejem a vízből.

Nem nyújtotta ki a kezét.

Megvárta, amíg az áramlat a sziklák mögé sodor minket, és eltűnünk a szeme elől.

Eugenio Mendoza vagyok, 63 éves, és 4 évig aludtam mellette abban a hitben, hogy miután megözvegyültem, találtam egy másik lehetőséget.

Mariela tudott a gyógyszereimről, cukor nélkül készítette el a kávémat, és megigazította az ingem gallérját a megbeszélések előtt.

Azt is tudtam, mennyit ér a földem.

Zacatlánban, Pueblában éltünk. Engedéllyel rendelkező, magánterületen működő faipari vállalatot építettem, már a fiam, Arturo születése előtt is dolgoztam. Az első feleségem, Elena, egy naplóban vezette a könyvelést, miközben a fiunkat nevelte.

Amikor meghalt, a ház hatalmasra nőtt.

Mariela Hector Salcedo bemutatásával érkezett, az ingatlanügynök, aki 26 éve segített nekem földet venni.

Nyugodtnak, szeretetteljesnek tűnt, és nem törődött a pénzzel kapcsolatos vitákkal.

Most fáj, ha arra gondolok, mekkora megkönnyebbülést éreztem, amikor találkoztam vele.

A kirándulás az ő ötlete volt.

– Vidd Diegót a szakadékba.

– Mostanában alig töltenek időt együtt.

Az unokám 9 éves kora óta versenyszerűen úszott, de mostanában már nem mesélt az edzéseiről. Néha elkezdett mondani valamit, aztán félbeszakította, amikor megjelent a mostohanagymamája.

A serdülőkornak tulajdonítottam.

Azon a reggelen Mariela ragaszkodott hozzá, hogy hagyjam a telefonomat a teherautóban.

– Végül elveszíted az eszed a sziklák között.

Azt is bejelentette, hogy elkísér minket a kilátópontra. 40 percig gyalogoltunk egy nedves ösvényen. Két napja esett az eső, és a folyó zúgott a kanyon falai között.

A kilátó régi volt. Az egyik végén hiányzott egy korlátrészlet, alig tartotta a helyén egy lánc, amit valaki leakasztott.

Megálltam, mielőtt elértem volna a szakadékot, de Diego intett, hogy menjek közelebb. Beszélni akart anélkül, hogy Mariela meghallana.

– Nagyapa, miért akarja Mariela, hogy megváltoztasd a föld nevét?

– Hallottam, hogy azt mondta, hogy 31-e előtt készen kell lenniük.

Megfordultam.

A feleségem rászegezte a szemét.

— Miről beszélsz?

Nem válaszolt.

A kezei a hátamhoz értek. Összeütköztem Diegóval, és mindketten elvesztettük az egyensúlyunkat a nyitott rész mellett.

Nem csúszás volt.

Éreztem, ahogy az ujjai elhúzódnak az ingemtől, ahogy estünk.

A vízbe csapódástól elállt a lélegzetem. Nem találtam a felszínt. Amikor végre sikerült kijutnom, Diegot láttam magam előtt néhány méterrel.

– Fordíts hátat, nagyapa!

– Tartsd fent a lábad!

Nem próbált az áramlattal szemben úszni. Átlósan közeledett, megragadta a kabátomat, és segített elérni néhány gyökeret egy holtág mellett.

Ekkor jöttem rá, hogy túléltük.

Fájt lélegezni. Diego karját egy kő vágta szét, és remegett az ajka, de még mindig tartott engem.

Mariela már elment az emeletről.

– Értesítenünk kell apádat.

Az unokám megszorította a csuklómat.

– Nem ő.

Ránéztem, nem értettem.

Előhúzott egy régi telefont a kabátjából, ami egy vízálló tokban volt, abban a fajtában, amit edzésre használt. A képernyőjén volt egy repedés, de bekapcsolt.

– Majdnem egy hónapja felvettem valamit a műhelyedben.

– Meg akartam mutatni neked, de nem tudtam, hogyan.

Arturora gondoltam, a 41 éves fiamra, aki mindig fennmaradt, és várta, hogy visszajöjjek a fahordás után.

– Ott volt az apád?

Diego lesütötte a szemét.

– Ezért nem tudtam megszólalni.

Megnyitott egy videót. A kép torz volt, mintha a festékesdobozok közé rejtette volna a telefont.

Mariela hangja hallatszott először.

– Apádnak már volt szívproblémái.

— Nem várhatunk tovább.

Aztán Arturo megjelent a munkaasztalom mellett.

Amit mondott, jobban megdermedtem, mint a víz.

– Beleegyeztem, hogy eladjuk a földet, de gondoskodom róla, hogy semmi ne történjen vele.

Aztán egy másik hang hallatszott.

Már azelőtt felismertem, hogy Diego felnézett volna.

Hektor volt az.

– Amint megérkeznek az újságok, Eugenio már nem fog tudni megállítani minket.

2. rész

Diego kikapcsolta a képernyőt, és várta a reakciómat, mintha ő lett volna az, aki elárulta.

– Még mindig az apám, nagyapa.

Átkaroltam a vállát, azt, amelyiket meg tudtam mozdítani.

– És te még mindig az unokám vagy.

– Jól tetted, hogy ezt megtartottad.

Aztán sírt. Kibírta az esést, az áramlatot és a félelmet anélkül, hogy elengedett volna; ami végül összetörte, az az volt, hogy meghallotta, hogy nem hibáztatom.

Nem tudtunk ott maradni.

Ismertem egy kiszolgálóutat, ami az autópályához vezetett. Diego talált egy ágat, amire támaszkodhatott, és mellém sétált, lépteit az enyémhez igazítva.

Majdnem 1 óra alatt értünk egy benzinkútra.

A vezető leültetett minket székekre, betakart minket kabátokkal, és hívta a mentőket. Mielőtt megérkeztek volna, kértem, hogy használhassam a cég telefonját.

Felhívtam Fernando Roblest, a 18 éve ügyvédként dolgozó kollégámat.

– Mariela belökött minket a szakadékba.

– Élünk, de nem akarom, hogy a családom megtudja, hol vagyunk.

Nem kérdezte meg, hogy biztos vagyok-e abban, amit mondok.

– Oda megyek.

—Tartsd meg a telefont, és ne törölj ki belőle semmit.