A Mariela és Hector elleni elfogatóparancsokat egy irodában hajtották végre, ahol a megmaradt földterülettel kapcsolatos dokumentumokat készítették elő.

Fernando elkísért, miután a rendőrök biztosították a területet. Nekem kellett azonosítanom az ott talált dokumentumokat.

Nem vittem Diegót.

Eleget láttam.

Mariela egy asztalnál ült, amikor elmentem mellette a folyosón. Amikor meglátott, olyan gyorsan felállt, hogy a széke a falnak csapódott.

Amióta ismerte, most először nem tudta, milyen arckifejezést öltsön magára.

– Eugenio, beszélnünk kell.

Megálltam egy bizonyos távolságon.

– Volt időd megtenni, miközben lenéztél minket.

Egy tiszt megkért, hogy folytassam.

Továbbmentem.

A folyamat hónapokig tartott. Szakértői jelentések, nyilatkozatok és megbeszélések születtek, amelyek minden alkalommal, amikor beidéztek minket, mintha visszarántottak volna minket a kiindulópontról.

Diego felvétele fontos volt, de a hamis dokumentumok, a kifizetések, az üzenetek és a vallomásunk is azok voltak.

Az 52 perces késést, mielőtt Mariela segítséget kért, a többi bizonyítékkal együtt vizsgálták.

Semmi sem függött kizárólag attól, hogy valaki elhiggye a szavamat.

Amikor Diego vallomást tett, egy gondosan kivasalt inget viselt. Én kint vártam, egy pohár vízzel a kezemben.

Később azt mondta, hogy megpróbálták rávenni, hogy kételkedjen a műhelyben hallottakban.

– Azt mondtam, ezért vettem fel.

A bíróság elismerte a gyilkossági kísérletet és a csalást. Mariela és Héctor hosszú börtönbüntetést kapott. Arturo-t is elítélték a részvételéért, bár együttműködését figyelembe vették.

Nem ünnepelünk.

Hazamentünk, rendeltünk ennivalót, és Diego elaludt a kanapén, miközben az anyja simogatta a haját.

Beatriz átvette a cég napi irányítását a fellendülésem alatt. A földet lefoglalták, és a hamisított dokumentumokat megtámadták.

Egy nap Arturo kézzel írott levelét találtam az asztalomon.

8 oldal volt benne.

Ezekben beismerte, hogy ellopott olyan döntéseket, amelyek jogosan az enyémek voltak, és hogy arra kényszerítette a fiát, hogy válasszon a hallgatás és a feljelentése között.

Elolvastam és elmentettem.

Még mindig nem tudtam neki válaszolni.

Szerdánként elkezdtem elhozni Diegót az iskolából. Vettünk cemitát, vagy megálltunk kenyérért, mielőtt hazamentünk.

Néha az úszásról is beszélgettünk.

Néha nem beszéltünk.

Egyik délután megkérdezte, hogy rossz-e, ha egyszer látni akarja az apját.

-Nem rossz.

– Hiányozhat, és mégis mérges lehetsz rá.

Egy darabig kinézett az ablakon.

– Majdnem a szobámban hagytam a telefonomat aznap reggel.

Megragadtam a kormánykereket.

– Miért hoztad el?

Megvonta a vállát.

– Azt gondoltam, ha lesz időm beszélni veled, muszáj lesz hallanod.

Hónapokkal később visszatértem az ösvényre. Megjavították a korlátot és lezárták azt a szakaszt, ahol elestünk.

Nem tudtam nagyon közel kerülni.

Olyan távolságból bámultam a vizet, amit el tudtam viselni, majd visszamentem a teherautóhoz.

Diego várt mellette.

Nem akart felmenni a kilátóhoz, de azt sem akarta, hogy egyedül menjek vissza.

Egy zacskó még meleg kenyeret cipelt.

– Menjünk, nagyapa?

Bólintottam.

Mielőtt beindítottuk volna a motort, elővette a telefonját a zsebéből, és közénk hagyta.

Az új képernyő egy pillanatra felragyogott.

Aztán betett egy dalt, és elkezdte mesélni, hogy sikerült az edzése.