1. RÉSZ

– Ebben a házban én döntöm el, mitévő legyek a pénzzel – mondta Mauricio olyan nyugodtan, hogy Mariana már rá sem ismert a férfira, akivel hat évig voltak házasok.

A kifejezés egy katasztrofális reggel után hangzott el.

6:30-kor Mariana felkelt az ágyból, és jeges vízbe lépett. A mosógép mögötti cső megrepedt, és a lakás, Guadalajara egy csendes negyedében, kezdett elönteni a víz. Berohant a fürdőszobába, fogóval elzárta a fő vízcsapot, és végül csuromvizes lett, a kezei lehorzsolódtak.

Mauricio száraz köntösében és a mobiltelefonjával a kezében jelent meg az ajtóban.

–Mondtam, hogy régi a tömlő. Vízvezetékszerelőt kellett volna hívnod.

– Két hónappal ezelőtt azt mondtad, hogy meg fogod változtatni.

– Hát, már lezártad. Látod? Nem volt akkora ügy.

Míg Mariana törölközőkkel szárította a padlót, ő kávét főzött, és leült, hogy megnézze a közösségi médiát.

Miközben átöltözött az irodába, felvette a zakót, amit Mauricio egy széken hagyott. Egy andaresi butikból származó nyugta esett ki a zsebéből: öltöny, ing és nyakkendő, összesen 21 800 peso.

Mariana ürességet érzett a gyomrában.

Ez a pénz arról a számláról származott, amelyet mindketten vészhelyzetekre használtak. Itt tartották a létesítmény javítására, az autó karbantartására és a váratlan kiadások fedezésére szánt pénzt. A pénz nagy részét ő maga járult hozzá, pénzügyi elemzői fizetéséből.

Mauricio elé tette a nyugtát.

– Huszonegyezer-nyolcszáz peso?

Még csak zavarba sem jött.

–Szombaton van Karla szalonjának évfordulója. Üzletemberek, ügyfelek, fontos emberek lesznek ott. Nem fogok akármilyen ruhában megjelenni.

– Ez volt a pénz a javításra.

– Az image is befektetés.

Mariana némán nézett rá. Körülbelül 38 000 pesót keresett havonta. Mauricio, aki azt állította, hogy független producerként dolgozik, hónapok óta rendszertelenül fizetett, miközben olyan projektekről beszélt, amelyek „mindjárt beindulnak”.

– Hónapok óta összegyűjtött pénzből vettél ruhákat.

– Ne azzal kezdd, hogy „az én pénzem” és „a te pénzed”. Egy család vagyunk. Minden kettőnké.

– Érdekes. Minden kettőnkénk van, ha el akarjuk költeni.

Mauricio arca megkeményedett.

– Ez a te problémád. Úgy gondolkodsz, mint egy alkalmazott. Én viszont úgy gondolkodom, mint egy alkalmazott.

Mariana nem vitatkozott tovább. Elment dolgozni, de előbb felhívta a bankot. Átváltotta a bérszámfejtési befizetését, nyitott egy személyi számlát, és eltávolította az új jövedelméhez való hozzáférést a többi kártyáról.

Évek óta először nem oldotta meg Mauricio problémáját.

Délután más hírekkel köszöntötte.

Nővérének, Karlának 120 000 pesóra volt szüksége, hogy két helyet biztosítson gyermekeinek egy magánóvodában. Mauricio magyarázta, hogy a férjének volt pénze, de „nem tudta kivenni az üzletből”.

„Majd holnap megoldjuk a megtakarított pénzünkből” – mondta.

– A megtakarításaink?

Mauricio önelégülten elmosolyodott.

– Persze. Erre való a család. És ha én vagyok a ház ura, én döntöm el, mikor érdemes pénzt költeni.

Mariana lesütötte a tekintetét, hogy a férfi ne lássa, hogyan törik el végre valami benne.

Mauricio azt hitte, megnyerte a vitát.

Fogalmam sem volt, mi fog történni, amikor másnap megpróbáltam bemutatni, mekkora hatalmam van abban a házban.

2. RÉSZ

Azon az estén Karla parfümillattal érkezett a lakásba, bevásárlóközpontból származó szatyrakkal a kezében, és úgy beszélt, mintha mindjárt elveszítené az örökségét.

– Ha holnap tíz óráig nem fizetek, átadják a helyeket egy másik családnak – mondta, majdnem sírva. – Az én gyerekeim nem járhatnak akármilyen iskolába, Mauricio. Tudod, hogy mennek a dolgok.

Mariana tudta, hogy Karlának és férjének két új autója, egy szépségszalonja és egy zárt lakóparkban lévő háza van. Nem voltak csórók. Csak nem akartak hozzányúlni a vállalkozás pénzéhez.

Mauricio azonban átváltozott a húga előtt. Kiegyenesedett, bort töltött magának, és felvette azt a mély hangot, amit akkor használt, amikor fontosnak akart tűnni.

– Ne aggódj. Holnap reggel első dolgod lesz a 120 ezres.

Karla megszorította a kezét.

–Tudtam, hogy megbízhatok benned. Apa büszke lenne rád.

Mariana hangtalanul közbeszólt.

– Mauricio, vannak kifizetetlen tartozásaink. Az autó a szervizben van, a vízvezeték még mindig sérült, és most költöttél több mint 20 000 pesót ruhákra. Komolyan azt hiszed, hogy csak úgy eloszthatunk 120 000 pesót egyik napról a másikra?

Tenyerével az asztalra csapott.

– Nem adunk el semmit. A családomon segítünk.

– Én is a családod vagyok.

– Akkor viselkedj úgy, mint egy király, és támogass engem.

Karla lenézett a poharába, de alig leplezett mosoly jelent meg az arcán.

Mauricio a konyha felé mutatott.

– És ne számolgass egy látogató előtt. Tudd a helyed, Mariana. A fontos ügyekben én döntök.

Ez a mondat volt az utolsó ajtó, ami bezárult.

Mariana felkelt, kávét főzött, sőt, még a Karla által hozott süteményt is felszeletelte. Nem vitatkozott többé.

Később, amikor kettesben maradtak, meglepte Mauriciót.

– Igazad van – mondta. – Belefáradtam, hogy mindent én irányítok. Ha te akarod kezelni a pénzt, akkor tedd meg.

Mauricio elmosolyodott.

– Végre megérted.

– Holnap megérkezik a számládra a tartozásod. Te döntöd el, mit kezdesz vele.

Csak azt hallotta, amit hallani akart.

Miközben Mauricio Karlával telefonált, és megígérte neki az egyenruhákat, a beiratkozást, sőt, még az angolórákat is a gyerekeknek, Mariana belépett a stúdióba. Megtakarítását, 78 000 pesót, átutalták egy személyes számlára, amelyet Mauricio nem láthatott. A fizetését többé nem a közös számlára írták jóvá.