Aztán egy másik adósságot is ellenőrzött.

Mauricio autója már egy hete Diego, Mariana testvérének műhelyében állt. 12 500 pesóval tartozott alkatrészekért és munkadíjért. Mauricio azt mondta neki, hogy már fizetett. Hazugság volt.

Mariana felhívta Diegót.

– Holnap megkapja a fizetését.

– Azt akarod, hogy elmenjek a pénzemért?

– Azt akarom, hogy ne számlázz ki. Ő az ügyfél.

– És mi van, ha nem fizet?

– Tegyél úgy, ahogy bármelyik ügyféllel tennél. Tartsd meg az autót, amíg ki nem fizeti.

Diego hallgatott.

– Most már tényleg vége?

Mariana a gyűrűjére nézett.

-Most már igen.

Éjfélkor 14 700 pesót jóváírtak Mauricio számlájára, beleértve a fizetését és a bónuszát is. Ez volt minden, amije volt.

Meggyőződéssel aludt, hogy Mariana fizetését és megtakarításait is ott fogja megtalálni.

Lefekvés előtt becsomagolt egy kis bőröndöt, és a kulcsokat a bejáratnál lévő konzolasztalon hagyta.

Reggel fél tízkor Mauricio abban a hitben ébredt, hogy egy olyan vagyon tulajdonosa, amit soha nem gyűjtött össze.

És amikor megnyomta az „átadás” gombot, felfedezte, hogy az igazság egyetlen számba is belefér.

3. RÉSZ

Mauricio fél tízkor ébredt.

– Mariana! Miért nem keltettél fel?

Kócos, még mindig fürdőköpenyben jött ki a szobából. A nő fel volt öltözve, feltűzött hajjal, mellette egy bőrönd, vállán a laptop táskája.

– Elmegyek, Mauricio.

Alig hallotta. A mobiltelefonján öt üzenet látszott Karlától.

„Már most is nyomást gyakorolnak rám.”

„Szükségem van a nyugtára.”

– Már megcsináltad az átutalást?

„Felelj nekem.”

„Ha most nem fizetünk, elveszítjük a helyünket.”

– Először ezt rendezem, és utána beszélünk a drámádról – mondta.

Megnyitotta a banki alkalmazást, és beírta: 120 000.

A képernyő így válaszolt: nincs elég pénz.

Mauricio összevonta a szemöldökét.

– Mit csináltál?

– Semmit a pénzeddel.

Újra próbálkozott. Ugyanaz az üzenet.

Karla ismét ezt írta: „Legalább előleget küldj.”

Mauricio ellenőrizte az egyenleget: 14 732 peso.

Néhány másodpercig mozdulatlanul állt. Aztán úgy döntött, hogy a hiba csak átmeneti lehet. Hogy ne játsszon rosszul, 14 500 pesót utalt át a húgának.

Mielőtt megerősítette volna, Mariana megkérdezte:

– Tényleg elküldöd az egész fizetésedet, miközben még mindig tartozol az autóra, és még a csövet sem javítottuk meg?

Mauricio felemelte az állát.

– Ebben a házban én döntöm el, hogy mit kezdjek a pénzzel.

És megnyomta a „Küldés” gombot.

A képernyőn egy zöld pipa jelent meg.

Mauricio elmosolyodott.

– Rendben. Látod? Így születnek a döntések.

A büszkesége kevesebb mint egy percig tartott.

Megszólalt a telefon. Diego volt az.

– Lent vagyok – mondta Mariana bátyja. – Szükségem van a 12 500 dollárra az autóra. Még ma.

Mauricio ismét ellenőrizte az egyenlegét: 232 peso.

– Diego, adj nekem pár órát.

– Adtam neked egy hetet. Aláírtad a javítási megbízást. Ha nem fizetsz, az autó nálam marad, amíg ki nem rendezed a tartozást. Nem fogom behajtani a pénzed Marianától.

Mauricio letakarta a mikrofont.

– Mondd meg, hol a pénzed!

– A fiókomban.

– És a megtakarítás?

– A fiókomban.

– Azt mondtad, hogy mindent össze fogunk rakni!

– Azt mondtam, hogy rád bízom a dolgaid intézését. És meg is tetted. Az imént szinte minden vagyonodat elküldted a húgodnak.

Mauricio arca elvesztette a színét.

– Ezt nem teheted velem. Házasok vagyunk.

– Ettől még a fizetésem nem lesz a személyes pénztárcád.

Újra megszólalt a mobiltelefon. Karla.

Mauricio válaszolt, köszönetet várva.

Kiáltást kapott.

–Tizennégyezer-ötszáz?! Ennyi az egész? Százhúszat ígértél nekem!

– Mindjárt elküldöm a többit.

„Már elvesztettük a helyeket! Az igazgató nem foglalta volna le őket ezzel. Tudod, mennyire zavarban vagyok? Mindenkinek megmondtam, hogy megoldjátok ezt!”

– Karla, problémám volt…

– Nos, akkor rendezd el! Ezért szereted azt mondani, hogy te vagy a családfő.

A hívás véget ért.

Szinte ugyanabban a pillanatban megszólalt a csengő.

Diego állt az ajtóban.

Mauricio úgy nézett Marianára, mintha csak akkor értette volna meg a bőröndöt.

– Ezt te tervezted.

– Nem. Minden alkalommal ezt tervezted, amikor olyan pénzt ígértél, amid nem volt. Minden alkalommal, amikor megkérdezés nélkül elköltötted az enyémet. Minden alkalommal, amikor elvártad, hogy fedezzem az adósságaidat.

– De tudtad, hogy nincs százhúszezer a számlán.

– És tudtad, hogy a megtakarításaim nem a tiéd.

Diego újra játszott.

– Nyisd ki, Mauricio!

– Mondd meg neki, hogy menjen el.

-Nem.

– Marianna, kérlek.

Régóta most hallotta először a szájából, hogy „kérlek” lenne.

Kinyitotta az ajtót.

Diego nem ment be. Csak kinyújtotta a kezét.

– A kocsikulcsok.

– Nem fogadhatod el.

– Nem lopom el. A műhelyemben van, és ott is marad, amíg ki nem fizeted. Ha kifizeted, visszaadom neked.

Mauricio körülnézett Marianát keresve.

– Megengeded ezt?

Elvette a bőröndöt.

– Évek óta mondogatod nekem, hogy egy felnőttnek kockázatot kell vállalnia a fejlődéshez. Ez is egy közüled.

– És mit vegyek fel dolgozni?

Diego röviden felnevetett.

– Busszal, MiBicivel, taxival, ha megengedheted magadnak. Mint több ezer másik ember.

Mauricio Marianához fordult.

– Nem mehetsz el csak így. Van egy életünk.

A padlóra nézett, amelyen még mindig látszott egy nedves folt a fürdőszoba közelében.