Egy haldokló milliárdos rossz számot tárcsáz, és egy idegen jelenik meg.
1. RÉSZ
– Mauricio… kérlek, gyere. Nem akarok ma este egyedül lenni.
Andrés Cárdenas felült a kanapén, mielőtt még felfogta volna, hol van.
Hajnali 2:06 volt.
Egy 14 órás műszakból tért vissza, ahol Querétaro külvárosában javított elektromos berendezéseket. Még mindig a munkásnadrágját viselte, és az egyik kezén zsírfoltok voltak.
A képernyőn megjelenő szám ismeretlen volt.
– Azt hiszem, hibát követtél el – mondta.
A túlsó végén egy kapkodó lélegzetvételt hallott.
– San Gabriel Kórház. 412-es szoba. Félek.
Andrés lehunyta a szemét.
Ismertem ezt a félelmet.
Négy évvel ezelőtt hallotta, amikor a felesége, Cecilia megkérte, hogy ne hagyja el a szobáját.
Hajnalban meghalt.
Ettől kezdve, amikor csak tehette, kerülte a kórházakat. Egyedül nevelte 10 éves lányát, Ximenát, és egy kis villanyszerelő műhelyt tartott nyitva.
Az élete megoszlott az iskola, a bevételek és a munkaórák között.
Azon az éjszakán Ximena egy barátjánál aludt.
Andrés letehette volna a telefont.
Mondhatnám, hogy sajnálom, és visszamennék a kanapéra.
De az asszony újra megszólalt.
– Nem akarok úgy meghalni, hogy senki sincs itt.
Megszorította a telefont.
– Nem Mauricio vagyok. Andrés a nevem. Ha akarod, mehetek. De mondd meg a nővérnek, hogy félsz.
Csend lett.
-Igazán?
-Igen.
Felhívta Doña Elvirát, a szomszédját és a sürgősségi kapcsolattartóját, hogy elmagyarázza, hová megy. Aztán elhajtott a kórházba.
Belépéskor a fertőtlenítőszer szaga állította meg.
Egy pillanatra ismét a folyosóra nézett, ahol Cecília híreire várt.
A recepciós pultnak kellett támaszkodnia.
Pihenő.
Aztán kérte a szobát.
A nő engedélyt adott neki a belépésre. Amikor Andrés kopogott az ajtón, felnézett.
Alig múlt harminc éves. Sápadt volt, a haja hátra volt kötve, a szeme pedig fáradtságtól csillogott.
– Te nem vagy Mauricio.
– Ezt mondtam én is.
Halkan felnevetett.
– Regina Alvarado. Bocsánat, hogy egészen iderángattam.
A vezetéknév ismerősen csengett neki.
Az Alvarado Tecnología repülőgépipari alkatrészeket gyártott és kommunikációs rendszereket fejlesztett. Andrés korábban egy vállalkozónak dolgozott a létesítményükben.
Regina az alapító lánya volt.
18 hónappal ezelőtt meghalt.
Most egy több ezer alkalmazottat foglalkoztató céget vezetett.
Azonban senki sem ült az ágya mellett.
– Felhívhatok valakit? – kérdezte Andrés.
–Holnap jön az asszisztensem. Anyukám külföldön él. És Mauricio… szakított velem a diagnózis után.
A hangja megváltozott, ahogy ezt kimondta.
– Kitöröltem a számát. Ma este megpróbáltam emlékezetből tárcsázni.
Andrés odahozott egy széket.
Nem mondta meg neki, hogy minden rendben lesz.
Nem tudtam, hogy igaz-e.
– Hajnalig maradhatok.
Regina úgy nézett rá, mintha meg akarna győződni arról, hogy nem viccel.
Dr. Beltrán röviddel ezután megérkezett. Regina megkérte, hogy magyarázza el a helyzetét Andrésnek.
Súlyos aplasztikus anémiája volt. A kezelés nem hozta meg a várt eredményt, és egy fertőzés is bonyolította az állapotát.
Az orvosi csapat azon dolgozott, hogy stabilizálja az állapotát, miközben folytatódott a kompatibilis donor keresése.
Andrés közbeszólás nélkül hallgatta.
Aztán újra leült.
Regina megpróbált viccelni.
– Ez az a rész, amikor a legtöbb ember rájön, hogy sürgős dolga van.
– Már végeztem a műszakommal.
Mosolygott.
Apróságokról beszélgettek.
Ximena, aki lámpaoszlopokat rajzolt és vitatkozott az apjával, mert meg volt győződve arról, hogy egy lány jobb elemet tud feltalálni.
Cecilia, aki cserépben termesztett paradicsomot, és anélkül, hogy beismerte volna, rosszul énekelt.
Regina elmondta neki, hogy művészetet tanult, mielőtt csatlakozott a céghez.
– Apám azt mondta, hogy hétvégenként festhet.
– És festettél is?
– Mindig volt munka.
A kora reggeli órákban voltak vizsgálatok, gyógyszerek beadása és csend percei. Andrés a székében maradt.
Hajnalhasadáskor Regina már kiegyensúlyozottabb volt.
Elkérte a számát.
Ezúttal helyesen mentette el.
Meggyőződéssel távozott, hogy az az este csak egy különös történet marad.
Három nappal később meghívást kapott, hogy látogassa meg az otthonában.
Regina egy teraszon várta, egy takaróval a lábán.
„Van egy ajánlatom” – mondta. „És meg kell hallgatnod, mielőtt visszautasítod.”
Elmagyarázta, hogy a bizottság néhány tagja el akarta távolítani. Betegsége minden döntés megkérdőjelezésére használt érvvé vált.
– Elszigeteltnek látnak. Azt hiszik, beszélhetnek az érdekemben.
Andrés összevonta a szemöldökét.
– Mi köze nekem ehhez?
Regina egy dokumentumot hagyott az asztalon.
– Szeretnélek felvenni 6 hónapra, hogy elkísérj a kezelésekre és a tevékenységekre. És még valami mást is szeretnék kérni: hogy nyilvánosan úgy tűnjünk, mintha egy pár lennénk.
Andrés ránézett a végére írt összegre.
1 millió 200 ezer peso.
Elég ahhoz, hogy megváltoztassa Ximena életét.
Regina várt.
– Nem azt kérem, hogy szeress – mondta. – Azt kérem, hogy ne hagyj magamra, amíg megtanulom megvédeni magam.
2. RÉSZ
Andrés aznap délután nem válaszolt.
Elment a temetőbe, és megállt Cecilia sírköve előtt.
Szégyellte bevallani, mennyire csábította a pénz.
Páramentes ház.
Rajzórák Ximenának.
Egy alap a tanulmányaikhoz.
Kevesebb nap volt, hogy aludjon anélkül, hogy megkérdezte volna, hogy telt az idő.
De volt benne egy hazugság is.
És egy beteg nő, aki fontosabb volt neki, mint gondolta.
Másnap reggel Ximenát találta, amint a kabátja cipzárját próbálta megjavítani.
– Még mindig működik, apa.
Andrés óvatosan kivette a csipeszt.
Nem akarta, hogy a lánya megtanulja minden vágyát arra az árra redukálni, amit ő meg tud fizetni.
