„Nem fogom most ezt az egészet eldönteni. Felülvizsgálatra van szükségünk. De apádnak nem kell megfizetnie azért, amit tettél.”
A dokumentáció eljutott az ügyvédekhez és az illetékes bizottsághoz.
Lucía beleegyezett, hogy tanúskodjon.
A donor keresése folytatódott, miközben Regina az üzleti problémával foglalkozott.
Amikor Dr. Beltrán közölte vele, hogy találtak egy megfelelő párt, le kellett ülnie.
Ez nem jelentette azt, hogy minden megoldódott.
Ez azt jelentette, hogy konkrét lehetőség rejlett benne.
Az orvosok megszervezték a beavatkozást, elmagyarázták a kockázatokat és a következő lépéseket.
Napokkal később Ernesto rendkívüli tanácsülést hívott össze.
A dátum egybeesett Regina transzplantációs előkészítésre való felvételével.
A bejelentésre nézett.
– Egy üres szék. Az kell neki.
Andrés a tekintetét fogva tartotta.
—Kérheted, hogy engedélyezzék a távoli részvételedet.
A találkozó Reginának a kórházból való bekapcsoláskor kezdődött, az orvosi csapata által engedélyezett időszakban.
Nem próbált egészségesnek látszani.
Azt sem kérte tőlük, hogy hagyják figyelmen kívül a működési folytonosság szükségességét.
Bemutatott egy tervet az ideiglenes delegálásra, a kiadások ellenőrzésére és a vidéki projekt értékelésére.
Ezután az ügyvédek bemutatták az Ernestohoz kapcsolódó dokumentumokat.
Lucía vallomást tett a rá nehezedő nyomásról.
A bizottság ellenőrizte az e-maileket, a hozzáférési naplókat és a kommunikációt.
Ernesto nem tudta az egészet egy stratégiai megbeszélésre redukálni.
Végül csak az asztalt bámulta.
– Azt hittem, megakadályozom annak pusztulását, amit felépítettünk.
Regina várt.
„De ehhez nem volt jogom” – ismerte be.
Visszavonta a lemondására irányuló javaslatát, és benyújtotta a lemondását.
A fennálló feladatok és javítások felülvizsgálata folytatódott.
A távozás nem volt elég.
De most először elhallgatott, mintha az indítékai felmentették volna a felelősség alól.
A transzplantációt a tervezett időpontban végezték el.
Aztán hetekig tartó várakozás következett.
Andrés megosztotta az idejét Ximena, a munka és a kórház között. A látogatások orvosi javaslatra szorultak; amikor nem tudott bemenni, üzeneteket hagyott, amelyeket Regina később meghallgatott.
Ximena rajzokat küldött.
Az egyiken villanyoszlopok voltak, és egy kis műhold szelte át ugyanazt az eget.
Regina oda tette, ahol jól láthatta.
Amikor a tesztek biztató eredményeket kezdtek mutatni, Andrés sírt a teherautójában.
Még mindig voltak ellenőrzések, óvintézkedések és hosszú út állt előttünk a felépülésig.
De ezúttal nem érkezett meg a hír, hogy búcsút kell vennie.
Hónapokkal később Regina hazatért.
Andréssel való kapcsolata már nem a szerződéstől függött.
Már véglegesítették a fizetett megállapodást, amikor úgy döntött, hogy távozik a közszereplésből.
Most azért látták egymást, mert akarták.
Megtanultak fenyegetés nélkül vitatkozni és terveket szőni anélkül, hogy bizonyosságot követelnének.
Egyik este Regina mondott neki valamit, amit hetek óta próbált elmondani.
A kezelés mélyen befolyásolta a reprodukciós potenciálját. A csapata elmagyarázta neki, hogy nem lesz képes kihordani a terhességet a végéig.
Már a transzplantáció előtt tudtam.
Elfogadta, hogy esélyt kapjon az életre.
Most azonban azt is gyászolnia kellett, amit elveszített.
Andrés nem adott válaszokat a megoldásokra.
Nem azt mondta, hogy hálásnak kellene lennem.
Leült mellé és hallgatta.
Regina megszorította a kezét.
– Attól féltem, hogy azt gondolnád, igazságtalan vagyok a jó dolgokkal szemben.
– Akarhatsz élni, és közben minden más miatt szomorú lehetsz.
A fejét a vállára hajtotta.
A fájdalom aznap éjjel sem múlt el.
De ő maga abbahagyta a cipelését.
Ximena elkezdte látogatni, amikor az megfelelő volt.
Együtt festettek, Ceciliáról beszélgettek, és megvitatták, milyen színű az ég, mielőtt besötétedett.
Regina soha nem próbálta átvenni valakinek a helyét azzal, hogy kitörölte őt.
Egy nap a lány meghívót hozott az iskolai kiállítására.
„Idejöhetsz?” – kérdezte. „Meg akarom mutatni a rajzot, amit befejeztem.”
Regina úgy tartotta a papírt, mintha valami törékeny dolog lenne.
-Igen.
Ximena elmosolyodott.
Aztán hozzátette:
– És leülhetsz apámmal és velem.
Ez a meghívás egy olyan helyet adott neki, amit pénzen nem lehetett megvenni.
Egy évvel a felhívás után a vállalat elindította a vidéki konnektivitási projekt első fázisát.
Nem oldott meg minden nehézséget.
De számos közösség olyan szolgáltatást kezdett igénybe venni, amilyennel korábban nem rendelkeztek.
Regina Andréssel és Ximenával utazott az egyikhez.
A helyi könyvtárban néhány diák újonnan csatlakoztatott számítógépekről adta be a feladatait.
Andrés figyelte őt.
– Ezt akartad.
A nő bólintott.
Azon az estén visszaindultak az úton.
Megálltak egy biztonságos helyen, hogy megnézzék a csillagokat, és termoszból forró csokit osszanak meg.
Ximena elaludt a hátsó ülésen, a jegyzetfüzetét ölelve.
Regina megfogta Andrés kezét.
– Néha eszembe jut ez a szám.
-Én is.
– Nem tudom, miért követtem el ezt a hibát.
Mosolygott.
– Féltél. Kora reggel volt.
Regina az autó felé nézett.
– Azt hittem, felhívok valakit, aki már nem akart maradni.
Aztán visszafordult Andráshoz.
– És valaki, aki anélkül jött, hogy ismert volna, válaszolt.
Simogatta az ujjait.
A hívás nem gyógyította meg a betegségét, és nem törölte el Cecilia elvesztésének emlékét sem.
Adtam nekik egy esélyt, hogy együtt legyenek.
Sietség nélkül visszatértek a kocsihoz.
Mielőtt beindította volna a motort, Andrés betakarta Ximenát a takaróval. Regina tartotta neki a termoszt, amíg Andrés felkapcsolta a villanyt.
Még mindig voltak orvosi vizsgálatok, iskolai feladatok és számlák, amiket ki kellett fizetni.
De most, amikor valaki ijedten ébredt fel az éjszaka közepén, már nem kellett emlékezetből keresgélnie egy számot.
