1. RÉSZ

„Ha már lustaételt adsz nekem, akkor akár meg is edd magad. Egy igazi feleség a saját kezével főz, nem dobál régi, fagyasztott kaját a férjére.”

Adrian olyan megvetéssel tolta el a tányért, hogy több hússal töltött ravioli halmozódott fel az asztal szélén.

Reggel 6:40 volt.

Mariana már öt óra óta fenn volt. Húsz perc múlva indulnia kellett az autókozmetikai műhelybe, ahol akár tizenkét órás műszakokban is dolgozott. Ennek ellenére indulás előtt melegített valamit reggelire.

A férje viszont még mindig rövidnadrágban ült a számítógép előtt.

Adrián hat hónapig azt mondogatta, hogy „szakmailag újraértelmezi magát”. Videojátékokat tesztelt, online publikált kritikákat róluk, és arról beszélt, hogy tartalomkészítő lesz, de a havi jövedelme gyakorlatilag nulla volt.

Mariana a tányérra nézett.

Aztán Brunóra nézett, a hatalmas fekete-fehér macskára, aki a hűtőszekrény mellett várakozott.

– Tessék, Bruno. Legalább te is hozzájárulsz ehhez a házhoz. Néha csótányokra vadászol.

Adrian felháborodottan kinyitotta a száját.

– Állathoz hasonlítasz engem?

– Nem. Bruno nyer.

Mariana fogta a hátizsákját.

–Vannak tojások a hűtőben. Felnőtt vagy már, Adrian.

Becsukta az ajtót és elment.

Ennek figyelmeztetésnek kellett volna lennie.

De Adrian úgy döntött, provokációnak veszi.

Be akarta bizonyítani, hogy ő is tud főzni, ezért elővette az öntöttvas serpenyőt, amit Mariana családi ereklyeként dédelgetett. A nagyanyjáé volt, és évek óta tökéletesen be volt fűtve.

Adrian a legnagyobb lángra lobbantotta a tüzet.

Olajat öntött.

Aztán egyszerre három tojást tört fel.

Néhány tojásfehérje a földre esett. A többi a gőzölgő olajra hullott, és azonnal égni kezdett.

Adrián rémülten a lehető legrosszabb dolgot tette:

Vizet öntött.

Gőzfelhő és zsírcseppek robbantak szét a konyhában.

Bruno felfelé lendült a hűtőszekrényből, és közben felborított egy virágcserepet.

Adrian kétségbeesetten keresett valamit, amivel elolthatja a katasztrófát, és felkapta az első csomagot, amit talált.

Liszt volt.

Másodpercek alatt az égett tojás, olaj, víz és liszt keveréke fekete kéreggé változott, amely a vasalóhoz ragadt.

Adrian a konyhába pillantott.

Olaj a csempéken.

Kosz a padlón.

Liszt a falakon.

A tönkrement serpenyő.

És rendkívüli következtetésre jutott:

Minden Marianna hibája volt.

Visszatért a számítógépéhez, és a nap hátralévő részét játékokkal töltötte.

Este hét órakor Mariana kimerülten tért vissza.

Tizenkét órát dolgozott egy hatalmas teherautó helyreállításán, amely tele volt foltokkal, kutyaszőrrel és kiömlött kávéval.

Mielőtt visszamentem volna, beugrottam a piacra, és vettem egy doboz házi készítésű, hússal töltött gombócot, amit Doña Rosa, a környék ismert szakácsa készített.

Amikor kinyitotta a lakása ajtaját, az égett olaj szaga előbb fogadta, mint a férjét.

Bement a konyhába.

Mozdulatlanul maradt.

Aztán meglátta a nagymamája serpenyőjét.

Marianna mély lélegzetet vett.

—Adrián.

Megjelent az ajtóban.

– Mielőtt elkezdenéd, megpróbáltam vacsorát főzni. A régi serpenyőd egy szemét. Minden odaragad.

Mariana néhány másodpercig nézte.

– Ezt te fogod kitakarítani.

Adrian hangosan felnevetett.

-Azok?

– Igen. Te.

Mariana a padlóra mutatott.

– Felszeded a koszt, feltakarítod az olajat, kidobod a törött virágcserepet, és megkarcolódás nélkül visszaszerzed a serpenyőt.

Adrian keresztbe fonta a karját.

– Nem fogok szobalányként dolgozni.

Marianna ivott egy pohár vizet.

– Akkor holnap fogod a számítógépedet és a ruháidat, és anyádhoz költözöl. A lakás bérleti szerződése az én nevemen van, és hónapok óta mindent én fizetek.

Adrian mosolya eltűnt.

De ahelyett, hogy felnőttként reagált volna, felvette a telefont.

–Tökéletes. Felhívom anyukámat. Amikor meglátja, hogyan bánsz a fiával, meg fogod tanulni, mit jelent jó feleségnek lenni.

Mariana még mindig nem tudta, hogy ez a hívás hamarosan Adrián legnagyobb hibájává válik.

2. RÉSZ

Míg Mariana fürdött, Adrián kinyitotta a fagyasztót, hogy valami ennivalót keressen.

Ott találta meg a dobozt, amit a piacon vett.

Felháborodva fogadta.

– Megint bolti kaja…

Számára ez volt a tökéletes próbatétel.

Az édesanyja, Teresa, közel negyven évig dolgozott egy tolucai gyár ipari étkezdéjének vezetőjénél. A családban arról volt híres, hogy megvetette a túlzottan feldolgozott élelmiszereket, és folyamatosan azt állította, hogy a tiszta konyha árulkodik az ember jelleméről.

Adrian több fényképet is készített.

Először a doboz.

Aztán a konyhát is elpusztították.

Aztán szomorú arckifejezéssel készített egy szelfit.

Azt írta neki:

„Anya, nem bírom tovább. Mariana nem főz, mindenféle régi kacatot megvesz, és ráadásul még engem is arra kér, hogy takarítsak ki a koszt, amit maga után hagyott. Gyere, nézd meg, hogyan élek.”

A válasz szinte azonnal megjött.

„Oda megyek.”

Amikor Mariana kijött a fürdőszobából, Adrián diadalmas arckifejezéssel dőlt a hálószoba ajtajának.

– Jön az anyukám.

-Kiváló.

– Ha meglátom azokat a bolti gombócokat és ezt a konyhát, helyre teszlek.

Marianna ránézett.

–Tökéletes. Talán megtanítalak seprűt is használni.

Fél óra múlva megszólalt a csengő.

Teresa határozott léptekkel lépett be, egy fekete táskával a hóna alatt, és olyan arckifejezéssel, amely egy egész szobát képes lett volna elnémítani.

Adrián odafutott hozzá.

– Anya, nézd, hogyan kell élnem.

Terézia még csak nem is válaszolt.

Egyenesen a konyhába ment.

Figyelte a földet.

A törött virágcserép.

Olajfröccsenések.

Liszt.

Aztán meglátta a serpenyőt.

Az arca megváltozott.

— Mi történt itt?

Adrián gyorsan belekezdett:

„Csak tojást akartam sütni magamnak, mert Mariana sosem főz. De a serpenyője szörnyű. Minden odaragadt. Aztán bejött és elkezdett velem kiabálni…”