A legszebb szerelmi történet egy megözvegyült gazdálkodó és egy nő között, akit éppen az a személy utasított el, aki felnevelte!

„Ha nem írja alá, holnap mindenki megtudja, milyen nőt rejtegetett ezen a birtokon.”

Anselmo Robles letette a dokumentumot az asztalra. Felesége, Teresa, ugyanazzal a mosollyal figyelte unokahúgát, mint azon a napon, amikor kidobták az utcára.

Klára úgy érezte, nem kap levegőt.

Hónapokig tanulta, hogyan kell emelt fővel járni. Már a hangok hallatán is újra úgy érezte magát, mint az a lány, aki egy bolt mögött állva eszik, meggyőződve arról, hogy a létezése csak adósság.

Alejandro Mendoza a papírra nézett. Aztán Clara remegő kezére.

Egy lépést tett az ajtó felé.

– Velük megyek. Nem hagyom, hogy elpusztítsák, amit visszaszereztünk.

Alejandro felállt.

Az a férfi öt évet töltött azzal, hogy mindent tönkretegyen maga körül. Ezúttal volt valami, amit nem volt hajlandó csendben elveszíteni.

Hónapokkal korábban, 1932 őszén, Clara megérkezett a Las Flores Amarillas ranchra egy repedt bőr bőrönddel és egy zöld jegyzetfüzettel.

24 éves volt. A szülei meghaltak, amikor kicsi volt, és a nagybátyjai egy xalapai raktár hátsó szobájában nevelték fel.

Anselmo hamarosan felfedezte a számokhoz való érzékét. Clara 12 évesen a beszállítói számlákat kezelte, 17 évesen pedig olyan hibákat észlelt, amelyeket a felbérelt könyvelő soha nem vett észre.

Amikor azonban megérkeztek a vendégek, el kellett tűnnie.

– Egy pénztelen és szép lánynak hálásnak kell lennie, hogy ennivalót kap – ismételte Teresa.

Clara évekig dolgozott fizetés nélkül. Szappanos dobozok mellett aludt, és éjszaka titokban vásárolt használt könyvekből tanult.

Egy esős reggelen kilakoltatták. Anselmo azt tervezte, hogy eladja az üzletet, és a fővárosba költözik.

– Nem cipelhetünk tovább téged.

Átadták neki a ruháit a régi bőröndben.

Clara azt a jegyzetfüzetet is megtartotta, ahová számításokat, számviteli módszereket és néhány olyan kifejezést másolt le, amelyeket soha nem mert kimondani.

Vonattal utazott, cserébe egy vasúti kocsi takarításáért. Az állomásról gyalog ment a Coatepec melletti birtokra, és megkérdezte, hol van szükségük szobalányra.

Mindannyian ugyanarra a tulajdonságra mutattak.

„Van ott egy idős szakácsnő. Lehet, hogy segítségre van szüksége. De a tulajdonos már senkivel sem akar semmit sem kezdeni.”

A birtok elhagyatottnak tűnt. A kerítések le voltak törve, az ablakok zárva voltak, és a kávéültetvényeket benőtte a gyom.

Az udvaron egy csupasz ágú fa állt.

Klára szólt a konyhából.

Egy ősz hajú nő lépett ki, és a kötényébe törölte a kezét.

– Mit keresel, lányom?

Clara megszorította a bőröndöt.

– Dolgozom. Takaríthatok, moshatok, könyvelhetek… Bármit.

Doña Rosario a szakadt cipőjére nézett.

– Először enni fogsz. Aztán meglátjuk.

Kávét és egy szelet kukoricalepényt szolgált fel neki.

Clara lassan evett, attól félt, hogy elveszik a tányérját, ha túl éhesnek tűnik.

Rosario úgy tett, mintha nem venné észre.

Elmagyarázta, hogy Alejandro öt évvel korábban elvesztette a feleségét, Isabelt. Néhány nap alatt lázas lett. Azóta abbahagyta a növénytermesztést, és állatokat adott el, hogy fedezni tudja a kiadásait.

– Nem rossz ember – mondta a szakács. – De néha úgy bánik a világgal, mintha az is hibás lenne.

Léptek zavarták meg a beszélgetést.

Alejandro megjelent az ajtóban. Egy 36 éves, magas férfi volt, ápolatlan szakállal és fáradt szemekkel.

-Ki az?

Rosario elmagyarázta, hogy segítségre van szüksége.

Megvizsgálta Clarát.

– A farmnak adósságai vannak. Jelenleg alig tudok szállást és élelmet biztosítani.

Felemelte az arcát.

– Egy hónapig elfogadom. Utána meg kell beszélnünk a fizetést.

Rosario meglepetten nézett rá. Clara is meglepődött, hogy ezt mondta.

Alejandro bólintott.

–Maradhatsz. De nem mehetsz be a hátsó irodába.

Az első néhány nap nehéz volt. Clara ablakokat nyitogatott, port törölgetett, és kimosta a függönyöket, amelyek mintha örökre elvesztették volna a színüket.

A szobája kicsi és nyirkos volt, de volt benne egy ajtó, amit be tudott csukni.

Minden este a kilincsre tette a kezét, ellenőrizve, hogy az övé-e a hely.

Sándor reggeli előtt lóháton indult. Alkonyatkor tért vissza, és alig szólt.

Clara észrevette a komódon heverő bankszámlakivonatokat. Azt is nézte, ahogy a férfi megáll Isabel portréja előtt, mielőtt bezárkózik a szobájába.

Egyik délután átázott kabátját a verandán találta. Bevitte, és felakasztotta a kandalló mellé.

Másnap reggel Alejandro kereste, ki vette fel.

– Köszönöm – mormolta.

Apró szó volt. Clara egész nap emlékezett rá.

Az árverési értesítés egy héttel később érkezett meg.

Alejandro kinyitotta a borítékot, elolvasta, majd mozdulatlanul állt. Aztán letette az újságot a komódra, és vacsora nélkül távozott.

Azon az éjszakán vihar tört ki.

Clara felkelt, hogy ellenőrizze az ablakokat. Amikor a folyosó végére ért, nyitva találta a tiltott ajtót.

Egy ág betörte az iroda ablakát. Ömlött az eső, és rácsapott a könyvelésre.

Alig egy pillanatig habozott.

Becsukta a spalettákat, kivette a nedves dokumentumokat, és kiterítette a lapokat egy száraz felületre.

Aztán valami furcsát látott.

Egy fizetést feljegyeztek egy nyugtán, de azt továbbra is a tartozás részének tekintették. Egy másik lapon a kamatot a kölcsön előtti dátumtól számították ki.

Clara közelebb hozta a lámpát.

Kinyitotta zöld jegyzetfüzetét.

Azon az éjszakán nem tudtam mindent rekonstruálni, de szétválaszthattam a dokumentumokat, és ellenőrizhettem az első eltéréseket.