Klára egy levelet lapozgatott a galériában. Amikor meglátta őket, leejtette a csészéjét.

– Nézd csak – mondta Teresa – Aggódunk érted, és te úgy élsz, mint egy úrinő.

Anselmo szemügyre vette a felújított házat.

– Biztosan emlékszel, ki támogatott téged ennyi éven át.

Klára képtelen volt válaszolni.

Alejandro kiment, miután meghallotta a sértéseket.

Teresa hangnemet váltott. Úgy tett, mintha aggódna a család becsülete miatt. Egy özvegyember házában élő egyedülálló lányról beszélt, és azzal fenyegetőzött, hogy pletykákat terjeszt a kereskedők között.

Anselmo elismerte az adósságát. Pénzt követeltek hallgatásukért cserébe.

Clara úgy érezte, minden békéje szertefoszlik.

Az újonnan felvett munkásokra, a kifizetetlen kifizetésekre és Alejandróra gondolt, aki most először mosolygott.

– Velük megyek – mondta.

Alejandro felállt, mielőtt az ajtóhoz ért volna.

– Klára, várj!

Megállt.

–Nem kell elmenned, hogy megvédj. Hálából sem kell maradnod. Választhatsz.

A szavak hallatán felnézett.

Teresa halkan felnevetett.

– Mindig is túlságosan befolyásolható volt.

Alexander feléjük fordult.

– A munkáját dokumentálják. Szerződése van és fizetést kap. Nem fogok fizetni nekik azért, hogy abbahagyják a sértegetését.

Anselmo meglengette az újságot.

– Íme, mivel tartozik nekünk.

Klára ránézett.

Most először látott valami többet, mint fenyegetést.

– Hadd olvassam fel.

A nagybátyja habozott. Aztán kinyújtotta.

Felismerte az aláírást, ami megpróbálta utánozni az övét.

– Ezt nem írtam alá.

Kinyitotta a jegyzetfüzetét, talált benne egy régi lapot, és a dokumentum mellé tette.

– Még a vezetéknevem sem másolták le helyesen.

Anselmo megpróbálta visszaszerezni a papírt. Clara elhúzta a kezét.

– Megőriztem a számadásaidat és a munkára utasító leveleket is. Mindent elvihetünk Salas úrnak.

Terézia elvesztette a mosolyát.

– Azok után, amit érted tettünk…

Klára mély lélegzetet vett.

– Adtak nekem fedelet a fejem fölé. Ez nem adta meg nekik a jogot, hogy elhitessék velem, hogy értéktelen vagyok.

Remegtek a térdei, de tovább beszélt.

– Nem megyek vissza veled.

Rosario odalépett hozzá, és mellette maradt.

Alejandro felhívta a menedzsert, hogy kísérje a látogatókat a kijárathoz.

Anselmo tiltakozott. Teresa egy utolsó vádat emelt a szeme mögé, amire senki sem válaszolt.

Amikor az autó eltűnt, Clara még mindig a kezében tartotta a dokumentumot.

Rosario gyengéden kivette a papírt az ujjai közül.

– Most már vége, lányom.

Aztán Klára sírni kezdett.

Alejandro megkérdezte, hogy megölelheti-e.

A nő bólintott.

Sokáig nem beszéltek.

A fenyegetések nem tűntek el egyik napról a másikra. Az ügyvéd megőrizte a dokumentumot, Rosario tanúvallomást tett a hallottakról, Clara pedig megtanulta, hogyan reagáljon, ha valaki a nagybátyjai felől kérdezősködik.

Nem minden pletyka tűnt el. De akik kapcsolatba kerültek vele, ismerték a munkáját.

Már nem volt egyedül minden hanggal szemben.

Egy héttel később Alejandro meghívta, hogy sétáljon a patak mentén.

– Van valami, amit már hónapok óta el akarok mondani neked.

Klára a vízre nézett.

– Mielőtt jöttek?

– Sokkal korábban.

Vett egy mély lélegzetet.

– Szeretlek. Szeretek hallgatni, vitatkozni veled, felfedezni, mi nevettet meg. Feleségül akarlak venni, ha te is akarod.

Klárának eltartott egy ideig, mire válaszolt.

–Néha még mindig úgy gondolom, hogy hasznosnak kell lennem azzal, hogy kiérdemlem a helyem.

Alejandro megfogta a kezét.

– Szeretném megosztani veletek azokat a napokat, amikor semmit sem sikerül megoldanunk.

Könnyein keresztül mosolygott.

– Én is azokat akarom.

A következő tavasszal az udvaron lévő fa alatt házasodtak össze.

Rosario apró sárga virágokat hímzett Clara ruhájára. A munkások családjukkal érkeztek, és zenével töltötték meg a házat.

Amikor kimondta a fogadalmát, Clara magasra emelte a fejét.

A következő években építettek egy kis kávéfeldolgozó üzemet, felújították a munkások lakhatását, és megnyitottak egy iskolát, ahol lányok is tanultak.

Rosario gondok között öregedett meg. A konyha melletti székéből ülve továbbra is korrigálta a kávékészítés módját.

Clara megtartotta a repedt bőröndöt.

A zöld jegyzetfüzet kezdett megtelni emlékekkel a számok között.

Húsz évvel később, miközben Alejandro szundikált mellette a galériában, írt egy mondatot:

„Úgy érkeztem, hogy hittem, csak egy sarkot érdemlek, ahol nem leszek útban. Ma már tudom, hogy az életem sokkal több helyet foglalhatna el.”

Kinyitotta a szemét.

– Még mindig számolgatsz?

Klára becsukta a jegyzetfüzetet.

– Emlékszem.

Alejandro kinyújtotta a kezét. A lány a sajátját arra a tenyerére helyezte, amelyet olyan jól ismert.

Sárga virágok hullottak a teraszra.

Clara visszanézett az ösvényre, amelyen jött, sérült lábakkal, kezében a bőröndjével.

Aztán visszament a házba, ahol Rosario éppen egy újabb csésze kávét rendelt, a férje pedig sietség nélkül várta.

Ezúttal nem kellett azon tűnődnie, hogy bemehet-e.