Gúnyolódtak rajta, amikor a vőlegény egy gazda szekerén érkezett, de valójában a herceg volt álruhában.
Esküvője reggelén Mariana de la Vega látta, hogy jövendőbeli férje egy sárral borított parasztszekéren érkezik.
Több mint 200 arisztokrata gyűlt össze a Belgrave-kúria előtt, hogy tanúi legyenek Don Benjamín de la Vega lányainak kettős esküvőjének. A hölgyek selymet és csipkét viseltek; az urak családi címerekkel díszített hintókon érkeztek. Egy kis zenekar játszott a márványlépcsők mellett.
Ezért történt, hogy amikor az a régi szekér két igásló húzta, áthaladt a kapun, már azelőtt felhangzott az első nevetés, hogy a hajtó megállhatott volna.
Mariana mozdulatlanul állt a lépcső tetején.
A mostohája, Beatriz, hangosan felnevetett.
„Még a mi istállóinkban lévő lovak is elegánsabban utaznak. Tényleg el akar venni egy lányt ebből a házból?”
Valeria, Mariana húga, eltakarta a száját a kezével. Az esküvői ruhája többe került, mint amennyit a közeli falu összes családja egy év alatt keresett.
– Talán azt tervezi, hogy a feleségét is elszállítja a búzazsákokkal együtt.
A vendégek ismét nevettek.
Don Benjamín szégyenkezve lesütötte a tekintetét, de nem védte meg a lányát.
A kocsiról leszálló férfi könyökig érő barna kabátot viselt. Csizmáját por borította, kezein pedig olyan bőrkeményedések látszottak, mint aki ért a földműveléshez. Magas volt, sötét hajú, nyugodt arcú és nyugodt tekintetű.
Sebastián Roblesnek hívták.
A házassági szerződés szerint egy északi vidéki birtok igazgatója volt, és bérelt földeken gazdálkodott. Belgrave sürgős adósságainak fedezésére elegendő összeget ajánlott fel Mariana feleségül vételéért cserébe.
Semmi mást nem tudott róla.
Sebastian minden gúnyolódást anélkül hallgatott végig, hogy lehajtotta volna a fejét. Sem megalázottnak, sem dühösnek nem tűnt. A szekér mellett maradt egy olyan ember csendes méltóságával, akinek nincs szüksége azok helyeslésére, akik kinevették.
Ez felkeltette Marianna figyelmét.
Túl jól ismerte a szégyent. Hétéves kora óta élt vele, amikor édesanyja, Elena lázban meghalt. Don Benjamín két évvel később újranősült, Beatriz pedig Valeria, egy aranyfürtös, elbűvölő mosolyú kislány kíséretében érkezett Belgrave-be.
Attól a naptól kezdve a kúriának 2 lánya volt, de csak az egyik kapott szeretetet.
Beatriz soha nem ütötte meg Marianát. Nem is volt rá szüksége. Étkezés közben nem törődött vele, a ruháit Valeriának adta, és úgy tett, mintha elfelejtené a születésnapjait. Amikor Mariana 11 éves korában megbetegedett, a mostohaanyja csak egyszer lépett be a szobába, hogy bejelentse, nem tud szobalányt küldeni, mert Valeria egy új ruhát próbál.
Don Benjamín sem volt kegyetlen, de gyávasága végül ugyanazt a kárt okozta. Valahányszor Beatriz megsértette legidősebb lányát, talált egy leszámolásra alkalmas ablakot vagy egy ablakot, amin kikukucskálhatott.
Idővel Mariana már nem várta el a családjától a szeretetet.
Hajnal előtt kelt, hogy elgyalogoljon Ashford Green falujába. Kenyeret, a patikus özvegye által készített orvosságokat és könyveket vitt magával, hogy megtanítsa a gyerekeknek olvasni. Megtanulta felismerni a veszélyes lázat, bekötni a csuklóját, és a legnehezebb éjszakákon a betegek mellett maradni.
A falusiak a nagy ház kedves asszonyának hívták.
Belgrave-ben azonban tehernek tekintették.
Don Benjamín vasúti befektetései kudarcot vallottak. A kastélyt jelzáloggal terhelték, és a hitelezők azzal fenyegetőztek, hogy lefoglalják az utolsó földjeiket is. Hogy megmentse magát, Beatriz két házasságot szervezett.
Valeria feleségül ment Vicente Holguínhoz, egy állítólagos banki vagyon örököséhez.
Marianát átadják Sebastián Roblesnek.
„A vagyonfelügyelő által felajánlott kártérítés kifizeti a legsürgetőbb adósságainkat” – magyarázta Don Benjamín, miközben bejelentette a megállapodást. „Tisztességes otthonuk lesz.”
– Illő házasság egy szolgálólánynak – jegyezte meg Beatriz. – Legalább minden lánya elfoglalja majd a jogos helyét.
Mariana nem tiltakozott. Egy kis vidéki ház olyasmit kínálhatott neki, amit Belgrave luxusában még soha nem talált meg: békét.
Most, az összes vendég szeme láttára, Sebastian felment a lépcsőn és kinyújtotta a kezét.
Beatriz tovább gúnyolódott.
– Gyerünk, Mariana. Ne várakoztasd meg a lovakat. Biztosan visszajönnek, mielőtt elkezdődik az aratás.
Sebastian nem válaszolt. Csak a leendő feleségére nézett.
Mariana valami váratlant látott a szemében. Nem volt benne szégyen vagy neheztelés. Türelem, erő és különös szomorúság volt.
Azokra a vacsorákra gondolt, amelyek alatt senki sem szólt hozzá. Az anyjára gondolt, akinek levendulaszínű kendője még mindig egy ládában hevert. És rájött, hogy inkább elmenne egy szekéren egy olyan férfival, aki nem szégyelli magát, mint hogy egy olyan kastélyban maradjon, ahol mindenki szégyelli őt.
Megfogta a kezét.
A nevetés elhalt, ahogy Mariana habozás nélkül lement a lépcsőn. Elefántcsont ruhája a sáros kerekekhez súrlódott, miközben felmászott a kocsira.
Nem fordította el a fejét.
Ahogy a kapuk bezárultak mögöttük, Sebastian alig látható mosoly jelent meg az arcán.
Belgrave-ben még senki sem tudta, de Anglia egyik leggazdagabb embere épp most vette el a hercegnőjét.
Az út első órájában alig beszéltek. Mariana a mezőket nézegette, míg Sebastián ügyesen vezetett.
– Nem voltál köteles megfogni a kezem – mondta végül.
– A családom intézte el a házasságot. Soha nem adtak lehetőséget a visszautasításra.
– Nem azt kérdeztem tőle, hogy miért egyezett bele a házasságba. Azt kérdeztem tőle, hogy miért fogta meg a kezem, miközben mindenki nevetett.
Marianna gondolkodott, mielőtt válaszolt volna.
