Mariana segített apjának berendezkedni egy szerény házban, de Beatriznek nem adott pénzt, és soha többé nem engedte, hogy ő irányítsa az életét. Valeria évekkel később levelet írt neki, amelyben beismerte, hogy a kegyetlenséget intelligenciának, a gazdagságot pedig szerelemnek tévesztette. Mariana kedvesen válaszolt, bár soha többé nem kerültek közel egymáshoz.

Thornwickben Sebastian mentegetőzés nélkül kért bocsánatot.

– Az indokaim nem mentik fel a kárt, amit okoztam. El kellett volna mondanom neki az igazat, mielőtt megkértem, hogy ossza meg velem az életemet.

„Szeretett volna, ha örökké szegény lettem volna?” – kérdezte Mariana.

– Imádtam, amikor láttam, hogy a sárban térdel. Imádtam, amikor felmászott a kocsira és leült mellém, miközben mindenki nevetett. A titulusa nem változott. Csak az enyém.

Mariana ugyanazt a derűs arcot nézte, amelyet Belgrave előtt látott.

–Megbocsáthatok neki, de meg kell ígérnie, hogy soha többé nem fog félelemből titkolni előlem egyetlen igazságot sem.

– Megígérem neked.

– És nem akarok úgy élni, mint egy hercegné, aki csak vacsorákat szervez.

– Mit akarsz csinálni?

—Klinikát építenék a falvak számára. Orvosokat szeretnék felvenni, ápolókat képezni, és iskolát nyitni a gyerekeknek.

Sebastian elmosolyodott.

– Akkor majd megépítjük az egészet.

Mariana a homlokát az övéhez támasztotta.

– Őt választottam, amikor még sárban volt. Most pedig őt választom, aki tudja az egész igazságot.

Évekkel később a Thornwick kórház több száz családnak nyújtott ingyenes ellátást. A hercegi birtokon egyetlen gyermek sem maradt élelem vagy oktatás nélkül. Mariana minden reggel meglátogatta a kórtermeket, nem mint csodálatra vágyó hölgy, hanem mint az a nő, aki mindig is egy kosárban elrejtett kenyeret hordott magánál.

Három gyermekük született Sebastiannal. Téli estéken Mariana mesélte nekik a parasztszekér történetét, és azt a napot, amikor 200 arisztokrata gyűlt össze, hogy nevetgéljen egy esküvőn.

A régi hintót soha nem pusztították el. Sebastian elrendelte a restaurálását, és a hercegség legfényűzőbb járművei mellett őrizte.

Minden évfordulón ő és Mariana felszálltak a fedélzetre, és együtt sétáltak végig a főúton. A falusiak összegyűltek a kapuk előtt, de több gúnyolódás nem hallatszott.

Taps tört ki.

– Emlékszel, amikor először jártunk itt? – kérdezte Mariana az egyik ilyen séta közben.

– Emlékszem, te voltál az egyetlen, aki nem nevetett ki.

Azt hittem, Anglia legszegényebb emberéhez megyek feleségül.

– És tudtam, hogy a királyság legértékesebb kincsét viszem el.

Mariana a vállára hajtotta a fejét, miközben a szekér előregördült a nap alatt.

Elvesztette Belgrave-et, a családja által tisztelt nevet, és az életet, amit mások választottak neki. Mégis talált valamit, amit sokkal nehezebb volt örökölni vagy megvásárolni: egy otthont, ahol elismerték a kedvességét, egy küldetést, ami értelmet adott napjainak, és egy férfit, aki miután megtanult bízni benne, soha többé nem bujkált előle.

A világ látott már egy kopott kabátot és sáros kerekeket.

Mariana mélyebben belenézett.

És ezért választotta ki már jóval azelőtt a herceget, hogy megismerte volna a koronát.