– Az első férfihoz megyek feleségül, aki belép – viccelődött, majd a herceg előlépett.

A pezsgőnek olyan íze volt, mint az öreg almáknak, amikor egy nő 25 éves volt, nem volt hozománya, és a mexikóvárosi társadalom már vénlánynak tartotta.

Elisa Montenegro egy hatalmas díszes pálmafa mögé rejtette a poharát, miközben a több száz gyertya fényénél táncoló párokat nézte. Az Ívpalota bálterme egy selyemmel, csipkével és híres vezetéknevekkel díszített vásárra hasonlított. Az anyák vagyont számoltak legyezőik mögött; az urak úgy fürkészték a fiatal nőket, mintha lovakat választanának.

Elisa egy három szezonnal ezelőttről származó sárga ruhát viselt. A varrásokat annyiszor átalakították, hogy kidörzsölték a vállát. Mellette öccse, Tomás, rémülten bámult egy sarok felé, ahol Don Gaspar Urrutia mosolygott, hízelgők között.

– Ne bámuld már! – mormolta Elisa. – Úgy nézel ki, mint egy csapdára váró nyúl.

„Péntekig adott haladékot. Ha nem fizetem ki a 8000 pesót, bemutatja a váltókat a bírónak.”

Apja tiszteletreméltó vezetéknevet, romos házat és annyi adósságot hagyott rájuk, hogy három generációt is csődbe vitt volna. Elisa éveken át beszélgetett idős özvegyemberekkel és haszontalan fiatalemberekkel, próbálva olyan házasságot találni, amely megmentheti Tomást. Hozománya azonban nem volt, és nem tudta, hogyan színleljen csodálatot.

– Majd beszélek Matilde nénivel.

„Már megtagadta a segítségünket. Mindent tönkretettem, Elisa. El kellett volna fogadnod Don Laureanót.”

Don Laureano 63 éves volt, gyógyitalt árasztott magából, és két feleségét temette el.

– Inkább levetném magam egy szikláról.

Egy közeli pár kuncogott. Elisa úgy érezte, eltörik a türelme utolsó szála is.

„Elegem van, Tomás. Hozzámegyek a következő férfihoz, aki belép azokon az ajtókon, még akkor is, ha pék, hentes vagy kéményseprő. Legalább egy kéményseprő tudja, hogyan kell dolgozni.”

A bejárat felé emelte a poharát.

– A leendő férjemnek. Remélem, gazdag lesz és félig süket.

A hatalmas kapuk kinyíltak.

A komornyik ezüstbotjával a padlóra csapott.

– Don Santiago de Alcázar y Mendoza, Santa Brígida márki.

A tárgyalások abbamaradtak.

A belépő férfi semmiben sem hasonlított a teremben parfümözött nemesekhez. Magas, testes volt, és olyan széles vállú, hogy fekete frakkja mintha elszakadna. Orra rosszul gyógyult be egy régi törésből, sötét haja elegánsan volt vágva, és számos sebhely volt a kezén.

Tíz éven át személyesen irányította családja ezüstbányáit a San Luis Potosí hegységben. A márkinőhelyet hat hónappal korábban örökölte, miután nagybátyja és két unokatestvére egy közlekedési balesetben meghalt.

– Határozottan nem kéményseprő – suttogta Thomas.

Sajnos Doña Amalia Castañeda meghallotta Elisa kijelentését. Kevesebb mint egy perc alatt a megjegyzés elterjedt a teremben.

Santiago még azelőtt megkapta a hírt, hogy az italozóasztalhoz ért volna. Gaspar egyik barátja nevetve odalépett hozzá, Elisára mutatott, és megismételte a szavait.

A márki elfordította a fejét.

A tekintete találkozott az övével.

Elisa gúnyra számított, de a férfi nem mosolygott. Kemény, számító tekintettel figyelte, mintha azon gondolkodna, vajon a fiatal nő megsértette-e, vagy megoldást kínált neki.

Elisa olyan erősen tette le a poharat, hogy az megrepedt.

„Találd meg a köpenyemet, Tomás! Most azonnal indulunk.”

Másnap reggel 10 órakor Elisa a családi számlakönyvvel ült, amikor kopogás rázta meg a bejárati ajtót. Az egyetlen szobalány lépett be, sápadtan.

– Kisasszony, egy úriember érkezett.

Santiago meghívásra sem várva jelent meg mögötte.

A napfény részletesen feltárta a külsejét. Poros csizmát, egyszerű inget és lovaglódzsekit viselt. Figyelte a nedves mennyezetet, a kialudt kandallót és az üres helyeket, ahol egykor értéktárgyak voltak.

– Gyakorlatias ember vagyok, Miss Montenegró – jelentette ki. – Nem szeretem a társasjátékokat. Tegnap este bejelentette, hogy ahhoz a férfihoz megy feleségül, aki legközelebb belép az ajtón.

Elisa felkelt.

„Ez egy kétségbeesésből született vicc volt. Ha azért jöttél ide, hogy megalázz, akkor elmehetsz.”

–Eljutottam odáig, hogy elfogadtam.

A futó órája mintha rendkívüli erővel csengett volna.

– Mit fogad el?

– Az Ön javaslata.

Santiago helyet foglalt. A szék nyikorgott a súlya alatt.

„Az ügyvédem ma reggel kivizsgálta az ügyét. A bátyja 8000 pesóval tartozik. A ház jelzáloggal van terhelve, és nincs hozománya. Ha Don Gaspar bemutatja a váltókat, Tomás börtönbe kerül.”

Elisa ökölbe szorította a kezét.

– Nem kellett idejönnöm, hogy felsoroljam a szerencsétlenségeimet.

„Biztos akartam lenni benne, hogy mindketten megértjük a valóságot. Szükségem van egy feleségre, aki képes kezelni a lakásaimat, szembeszállni ezzel az abszurd társadalommal, és örököst adni nekem. Ha gyermektelenül halok meg, a vagyonom az unokatestvéremre, Estebanra száll, egy szerencsejátékosra, aki kevesebb mint egy év alatt elpusztítaná a bányákat.”

– És egy meggondolatlan megjegyzés alapján szándékozik feleséget választani?

„Azért választottam őt, mert tegnap este ő volt az egyetlen nő, aki nem úgy nézett rám, mintha szörnyeteg lennék, vagy egy zsáknyi pénzérme. Túl fáradtnak tűnt ahhoz, hogy színleljen.”

Elisa alaposan szemügyre vette. Santiago nem volt barátságos, de nem is tűnt mesterkéltnek.

– Mit kapnék?

– Tomás adósságát ma kifizetik. Évente 3000 peso jövedelmet kap a nevére letétbe helyezve, és a ház teljes kezelését kapja meg. Ha meghalok, önálló ingatlant kap. Nem romantikus kapcsolatot keresek. Társkapcsolatot keresek.

– Ő is örököst akar.

– Igen. Nem fogok úgy tenni, mintha nem így lenne.