– A házasság soha nem egyszerű művelet.

– Lehet, ha egyik fél sem hazudik.

Másnap reggelig kapott időt a válaszadásra.

Azon az estén Gaspar meglátogatta a házat. Sarokba szorította Elisát a folyosón, miközben Tomás egy újabb toldalékot keresett.

– A bátyád csapdába esett – suttogta. – De egy szerető nővér mindig másképp tud hálát adni. Elhelyezhetnélek egy diszkrét házban. Semmiben sem szenvednél hiányt.

Elisa akkorát pofon vágott, hogy felhasadt az ajka.

Gáspár letörölte az arcáról a vért, és elmosolyodott.

– Pénteken láncra verve fogjátok látni.

Egy órával később Elisa hírvivőt küldött Santiago ügyvédjéhez.

A szerződéseket másnap aláírták. Santiago még Elisa aláírása előtt kifizette az adósságot, bizonyítva, hogy nem állt szándékában Tomást felhasználni a nő kényszerítésére. A szerződésbe belefoglaltak egy záradékot is, amely megtiltotta a márkinak, hogy lefoglalja leendő felesége jövedelmét vagy ingóságait.

„Elfogadhatná a pénzt, és megtagadhatná a házasságot” – jegyezte meg Santiago.

– És követelhetted volna, hogy előbb írja alá.

– Szóval mindketten úgy döntöttünk, hogy megbízunk egy idegenben.

– Nem bízom benned. Egyszerűen kevésbé tartalak megvetendőnek, mint a többi jelöltemet.

A márki szája most először mosolyra utalt.

Eljegyzésüket Doña Amalia házában tartott vacsora közben jelentették be. Az arisztokrácia nyilvános megaláztatásra számított, de Elisa karöltve lépett be Santiagóval, sötétzöld, páncélra emlékeztető ruhában.

Gáspár elállta az útjukat.

– Milyen megható – mondta. – A bányász vett magának feleséget, a vénlány pedig talált valakit, aki kifizeti a bátyja számláit.

Santiago fél lépést tett előre, arra kényszerítve őt, hogy visszavonuljon.

– A váltókat jogszerűen fizették ki. Az ügyvédem azonban talált valami érdekeset: a Korona által tiltott kamatot számít fel, és meghamisítja a fizetési határidőket.

Gáspár arca elvesztette a színét.

– Ez egy súlyos vád.

„Ezért küldtem el a könyvei másolatait a Királyi Bíróság bírájának. Ha még egyszer Elisához vagy Tomáshoz fordul, átadom neki hat másik család tanúvallomását is, akiket megfenyegetett.”

Senki sem nevetett. Gáspár kinyitotta a száját, de nem tudott válaszolni.

Santiago határozottan Elisa hátára tette a kezét, és a házigazdák felé vezette. Az asztalterítő alatt, vacsora közben, a térde Elisa mellett maradt. Nem simogatás volt, hanem egy néma ígéret, hogy nem kell egyedül szembenéznie azzal a szobával.

Az esküvőre három nappal később került sor egy kis templomban. Virágok és zenészek nem voltak. Tomás tanúként vett részt, az ügyvéd pedig egy egyszerű aranygyűrűt biztosított.

Amikor Santiago kimondta a fogadalmát, hangja határozott, szinte szigorú volt. Elisa sem szeretetet, sem félelmet nem érzett.

Még aznap délután elindultak San Luis Potosíba.

Az út kilenc napig tartott. Az utak keskenyek és kövesek lettek, a növényzet megritkult, a szél pedig hidegebbre fordult. Santiago órákat töltött a tervek és a termelési számlák áttekintésével. A fogadókban gondoskodott róla, hogy Elisa a legjobb szobát kapja, és meleg ételt, de soha nem kérdezte meg tőle, hogy érzi magát.

Úgy bánt vele, mintha valami értékes kincs lenne, amit épségben meg kell őrizni.

Amikor megérkezett a Santa Brígida Haciendába, Elisa egy hatalmas kőépületet talált egy domb tetején. Az ablakok keskenyek voltak, a folyosók fagyosak, és a személyzet mintha elfelejtette volna, hogyan kell tisztességesen háztartást vezetni.

A menedzser, Benito Rojas, egy két gomb nélküli kabátban lépett ki hozzájuk.

– Csak holnapra vártuk az urakat. Csak az iroda kandallója ég.

Elisa végigmérte a lépcsőn remegő szolgákat.

– Küldj két nőt, hogy készítsék elő a szobákat. 20 perc múlva meleg vizet kérek. Ellenőrizd az összes kandallót, és vegyél takarókat a szertartáshoz, mielőtt besötétedik. A vacsorát a dolgozószobában fogjuk felszolgálni.

Nem emelte fel a hangját. Nem volt rá szükség.

A szolgák szétszéledtek.

„Nagyon könnyen ad parancsokat” – jegyezte meg Santiago.

– Azt mondtad, szükséged van egy adminisztrátorra. Én pedig ki akarom keresni a részem a szerződésből.

Elisa hat nap alatt az irányítása alá vonta a birtokot. Kirúgta a szakácsot, aki ellopta a készleteket, munkásokat fogadott fel a kémények tisztítására, és duplikált fizetéseket fedezett fel a számlákon. Santiago eközben hajnal előtt elment, és vacsora után, szürke porral borítva tért vissza.

A hetedik napon Elisa megnyergeltettetett egy kancát, és lement a bányába.

A hely füst, csörömpölő fém és portól megfeketedett emberek világa volt. Egy munkavezető megpróbálta megállítani.

– Nők nem léphetnek be, márkinő. Veszélyes.

– A bánya a férjemé, és a számlái az én felelősségem. Kérem, mondja meg, hol található.

Santiagót a csörlőműhelyben találta, amint két gépésszel vitatkozott. Az inge teljesen a testéhez tapadt az izzadságtól, arcán pedig sötét folt húzódott át.

„Elrendeltem, hogy cseréljék ki a keleti karzat tartóoszlopait!” – ordította. „A fa korhadt. Ha a tető beomlik, negyven embert temet el.”

Amikor meglátta Elistát, kivezette onnan, és megfogta a karját.

– Mi a fenét keresel itt?

– Kiderítem, honnan származik a pénz, amit elköltök.

– Ez nem a te helyed.

„Nem vagyok porcelánbaba. Megkért, hogy legyek a társa, de otthagy a farmon bezárva, miközben ő halálra dolgozza magát.”

Santiago a kút szájához vezette. Az űr több száz méterrel a lába alatt tátongott.